Az erdélyi népviseletek (5.)

Székelybő a Közép-Nyárád felső részéhez tartozik, Marosvásárhely és Nyárádszereda közötti kis falu. Szomszédfalvai: Székelytompa, Vece, Moson, Csejd. A férfiak viselete, az alkalomhoz kötött viselő és ünneplő, többnyire házilag készült. Az ing mindig hasított, vállban és kézelőn ráncolva, fehér színű.

Székelybői népviselet – Szente Kinga gyűjteményéből

Székelybő a Közép-Nyárád felső részéhez tartozik, Marosvásárhely és Nyárádszereda közötti kis falu. Szomszédfalvai: Székelytompa, Vece, Moson, Csejd. A férfiak viselete, az alkalomhoz kötött viselő és ünneplő, többnyire házilag készült. Az ing mindig hasított, vállban és kézelőn ráncolva, fehér színű. A viselő csepű, kender, az ünneplő elegyes, majd gyolcs. A hasíték (gombolás) mellett 3-3 soros levarrott rakás díszítette. Magasan csukódott, keskeny gallérral, mellközépig nyitottan. A gatya is csepű, kender a munkára, s orvoshoz menni, vasárnapi ünneplőnek volt egy gyolcsanyagból is. Nem volt derékban korcba húzva, csak oldalt megtűrve becsípték, s a nadrágszíj tartotta meg. A felső ruha: nyáron a legények zöld színű, az „emberek” fekete kalapot tettek (bokréta nélkül), télen fekete kucsmát báránybőrből, nyáron a mezőre szalmakalapot. Az ingre lájbit öltöttek, télen eleje-háta háziposztóból szőtt szürke gyapjúból, az időseknek fekete szőttesből készült. Nem díszítették, csupán gombok és két kis zseb volt rajta. Erre télen „nyári ujjast” öltöttek (a szeredai vásárból vették), s arra a házi posztóujjast. A posztóujjast az asszony szőtte, Jobbágyfalván, Deményházán dürückölték (ványolták) jó tömöttre. Térden alulig ért, bő szabással, flanelbéléssel, gallérral, amelyre télen báránybőr gallért tettek. Három nagy gombja volt, négy zsebe és egy belső zsebe. Ezzel jártak a templomba. A viselőujjas, a fricskó szintén háziposztó volt, de rövidebb, két zsebbel, belső zsebbel, díszítés nélkül, hátul két nyelv s pecekkel rögzítve derékban. Ezzel erdőre, mezőre jártak, alája gyapjúpulóvert vagy posztólájbit vettek fel a hidegben. A legősibb nadrág a harisnya volt, a viselő házi szürke posztóból készült, s ezt csak kevéssé dürückölték, hogy puha maradjon, vékonyabb, s testre feszüljön. Két ferde zsebe volt, alul talpalló rögzítette a talphoz, hogy ne csússzék bele a lábbelibe. Anyagából szabva, oldalt felhasítva lábszárközépig tekerték a lábhoz. Az ünneplő harisnya fehér színű, fekete zsinór futott végig a külső lábszáron a nadrág hátulján. Az egyenes zseben fekete rátét volt, s a nyelven is, a zsebek alatt a legegyszerűbb nyolcast utánzó zsinórdísszel. Bújtatója volt, ide helyezték a kétujjnyi széles bőrszíjat, s a bújtatóba dugva tartotta meg derékban a nadrágot. Az idősek sohasem cserélték új típusúra, 1970-ig élt ezért a harisnyaviselet. A legények, fiatal férfiak már a XX. század elején szürke háziszőttes priccsesnadrágban jártak. 1952-től a fiatalok cájgnadrágot, dokk-nadrágot kezdtek viselni, anyagát méterben vásárolták meg, s a helyi szabóval varratták meg, vagy készen vették a vásárból. A szürke priccsesnadrág is csak 1970-ig volt divatos, s a kollektivizálás után pantallónadrágba öltöztek, ez már 1954-től elkezdődött, de a gyermekek priccsesnadrággal jártak még akkor iskolába.

A lábbeli a II. világháború után bocskor volt kapcákkal, majd bakancs. A legények bokszcsizmát, rámás csizmát vettek fel ünneplőnek, elöl szív alakú bevágással – ezt is vették vagy rendelésre készíttették, télen pampót vettek rá. A hidegben dolgozók télen szokmányt, háziszőttes, hosszú gyapjúkabátot viseltek, jó bőre szabva, hogy alája tudjanak öltözni.

(Folytatjuk)

Szómagyarázat:

priccsesnadrág = az úri lovaglónadrág szabását követő, felül széles s az alsó lábszárra feszülő nadrág

szokmány = a Kelet-Európa összes népcsoportjai által viselt ványolt, háziposztó télikabát

pampó = félpapucs, elöl melegen tartja a csizmát, cipőt, szalaggal rögzítik a lábbeli sarkához, s így a lábbeli nem csúszik a jegen