Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A teremiújfalusi női viselet is korán polgáriasult állapotokat tükröz, az eredeti népviseletet már nehéz visszaidézni az adatközlőkkel. A leányok leeresztett hajfonatukba piros, fehér, rózsaszín szalagot kötöttek, s az 1970-es években kezdték levágatni a hajukat. Az asszonyokat fekete főkötővel kontyolták fel, amely hátul volt összehúzva, s elöl két rend tarajosan elrendezett csipkesor díszítette. Ezt a főkötőt máskor nem vették fel. A fejkendő gyári készítmény, „kivarratos kendőnek” nevezték, korhoz találó színben vették fel. A drapp színű fehér, a fekete is fehér apró rózsákkal vagy boglárkákkal volt díszesen kivarrva, temetéseken és az öregasszonyok ünneplőként fekete színűt viseltek fekete selyemmel kihímezve, de sosem varrták ki házilag. Az asszonyok egy része is levágatta a haját, de még ma is kontyot viselnek az 50-60 évesek, s a hajukat a hagyomány szerint csakis letakarva hordják fejkendővel, vagy nyári hőségben még az utcán is kőrispataki szalmakalapot tesznek.
Az alsónemű itt is a vállpántos, a szoknya aljáig érő ing volt, erre vették fel ünneplőnek a fehér csipkés gyolcs alsószoknyát, s hordták a melltartót helyettesítő rövid gombolós vagy bebújós lájbit. Erre vették rá a blúzt. A viselő tarka karton, parkét, flanel gyári anyagból készült, az ünneplő gombos, galléros gyapot vagy egyszínű szövet. A múlt század elején elöl végig gombolós, a szoknyára kívül terülő, karcsúsított, galléros szövetet, kasmírt viseltek, de otthon csepűingben, kenderingben jártak. A legrégibb lájbi fekete vagy barna háziposztóból készült, simán, díszítetlenül. A fiatalok már barna lájbit viseltek, amelyre zsinór- vagy farkasfogdíszítést tettek egyenesen, a mellén, nyakán, derekán szorosan körbevarrva, de már szövetlájbi is készült ezzel a díszítéssel, s nem ért le a szoknyáig, kilátszott az ing, a blúz másfél-két ujjnyira alatta. Pendelyt is viseltek, bolti anyagból. Az idős generáció, a mai idősek nagyanyáié és anyáié egyszínű szövet vagy apró mintás háziszőttes volt macskanyomos, babos, kockás mintával. Pirosat szőttek a leányoknak, szürkét, barnát az asszonyoknak, feketét az öregeknek. Derékban ráncolták, a szoknya alját a szegőn felül egy-két sor zsinór díszítette. A viselő kötény főleg kartonból varrt melleskötény volt, az ünneplő selyem lerakott derékkötény, fehér vagy drappos színű, hajtásokkal és csipkével az alján. Kerek kötényt is viseltek, a mezőre kartonból, kenderből, s ünneplőnek selyemből fodorral, csipkével körbeszegve. Száras cipőt viseltek, régen nem is volt csizmájuk a nőknek, mert nagyon drága volt, csak 1950 után kezdték megrendelésre csináltatni a puha szárút. Patentharisnyát hordtak és gumiszalag harisnyatartót. A mai 70 évesek a kombinéra fehér, csipkés alsószoknyát vesznek fel, s rá terkot vagy szövetszoknyát, a templomba nem kötnek kötényt, csak a munkára, s a vásárhelyi piacra olyant, amelynek kofazsebe is van (derekukra kötött tarisznya a nagypénznek), s a kötény takarja, amelynek felső zsebében tartják az aprópénzt „murok-ország” zöldséget áruló asszonyai.
A nagykeszkenyő mellett már a régi öregek is viseltek háromnegyedes, fekete, barna, sötétkék, bolti posztóból varratott nagykabátot télen. 1960 óta már készen vásárolták a hosszú télikabátot, vagy megvarratták néhai Nagy Mihállyal, s most az unokájával, Bartusné Nagy Olgával, aki folytatja a családi mesterséget.
1960-tól itt is készítettek ünnepekre, szüreti bálokra egyesek (nem mindenki) zöld, piros és fekete csíkos, lábszárközépig érő szoknyát, klottszegéllyel, s hozzá fehér gyolcskötényt hímeztek piros rózsával, zöld levelekkel, száröltéssel, töltéssel, középen monogrammal. Ez a ruha nem tükrözi a teremiújfalusi hagyományokat, s újabban még ez is elmaradt. Piros színű vékony anyagból varrt szoknyát viselnek ünnepeken, melynek semmi köze a helyi hagyományokhoz.