Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A cserefalvi női viseletnek is vannak sajátos, csak erre a falura jellemző jegyei: alsóneműnek számított az ing, kombinészerű, de szélesebb vállpántokkal, házilag gyapotot gyapotba szőve, s ez leért a szoknya aljáig. A másik alsónemű a kis bebújó, vagy négygombos lájbi, szintén házi gyapotszőttesből készült, melltartó helyett használva. Erre blúzt vettek fel, viselőt bolti anyagból, s ünneplőt kasmírból, delinszőrből. Elöl végig gombolós volt kerek vagy hegyes gallérral, mintás anyagból. Mindig karöltős és hosszú ujjú volt, két gombbal csukódva a mandzsettáján. A régi asszonyokat még főkötővel kontyolták fel a XX. század elején, s ezt fehér csipkeszerű vagy gyolcsanyagból varrták, egyesek ebben is aludtak. Ezt váltotta fel a készen vásárolt fejkendő, melyet korukhoz illő színben Marosvásárhelyen vettek a Szent Márton- vagy Szent Mihály-napi vásáron. Nagyünneplőnek rojtos selyemkendőt is hordtak. Nem emlékeznek rá, hogy az idősek gyöngyöt viseltek volna, de lányaik 1940 után két- vagy háromsoros teklagyöngyöt kötöttek a nyakukra. Alsószoknyájuk szűkre szabott, erre vették rá a bőre szabott fehér pendelyt, melybe sújtásokat is beleraktak és beleszőttek, esetleg vásárolt tarka anyagból varratták meg. Az 1900-as évek elején fejtőből, házilag szőtt, sima szövésű szoknyát hordtak, mely bokáig ért, s ráncolták, nem lerakásokkal díszítették. Az aljától számított 5-6 centiméterre
„kefezsinórt” varrtak, az aljára pedig „aljzsinórt”. 1940 után lábszárközépig ért a szoknya, s az üzleti zsinórokkal való díszítésük megmaradt.
A XX. század elején a lájbi vastag, fekete posztóból készült, díszítés nélkül a földig érő szoknyához, s „feles lájbi” volt a mostani 94 évesek mellénye, mert nem derékig ért, csak a hátuk közepéig, s elöl gombolódott. 1940-től a piros szoknyához ugyanabból az anyagból a leányok lájbit is viseltek ünneplőként fejtőből szőtt anyagból. A lájbit fehér ingre, blúzra vették fel, melynek buggyos ujja volt, de idősek nem használták ezt az egész ünnepi együttest.
A régiek kerek, fodros kötényt hordtak kartonból vagy ünneplőként finomabb, vékony anyagból. Az 1940-es évek végén új divat jelent meg a lányok között. Vékonyan font és festetlen, finomabb kenderfonalból szőttek szoknyaanyagot, melynek kender volt a felvetője is és a leverője is, az aljától számítva 6-7 centiméterre, ezt a bő, táncra való szoknyát körbehímezték tarka virágokkal. Ehhez nem kötöttek kötényt. 1954 körül ment ki a helyi divatból. A lábbeli száras cipő, spanglis cipő, végül nyári szandál volt, s a kemény szárú és ezerráncú puha szárú ünneplő csizma. A kemény szárú csizmát néhai Peres Sándor cipésznél rendelték meg. Varrónőként emlegetik Nemes Ilust, aki az idén hunyt el. Nagy Teréz a ’60-as évektől varrt rendelésre, még a szomszédos falvak nőinek is. A téli holmik közül a nagy hárászkendőt az 1950-es évekig használták. Volt a régieknek is nagykabátjuk, azelőtt csak szvettert hordtak a nagykendő alatt a hidegben. Üzletből vásárolt télikabátot 1950-től kezdtek varratni. Viseltek bundalájbit s bundát is, amely a kézfej hosszáig ért.
Asztalos Enikő