Az erdélyi magyarság 100 éve – A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája

Idén a modern román állam születésének századik évfordulóját ünnepli Románia,

a magyarság azonban a kisebbségi sorba kerülése száz évére emlékezik. Az RMDSZ programjai hátterében is az az eszmeiség áll, hogy fölvállalja az elmúlt száz évet, és megmutatja a magyar közösségnek, de a többségnek is, hogy mi történt ez idő alatt. Ennek a keretprogramnak a része volt a Ceauşescu-korszakot idéző előadás, illetve az alábbi beszélgetés Novák Csaba Zoltán történésszel.

– Ez a korszak meghatározó volt az elmúlt száz év történetében. Totalitárius diktatúrában éltünk, ahol az állam és a Román Kommunista Párt minden erőforrást, minden hatalmi ágazatot birtokolt, uralt és ellenőrzött.

Ceauşescu ’65 és ’89 között vezette a Román Kommunista Pártot és Romániát, az ő idejében olyan politikai, gazdasági változások következtek be, olyan mértékben határozta meg az ő politikai elképzelése az ország működését, hogy ez már rendszerszintűnek számított. A romániai magyarsággal szembeni politikát illetően a Nicolae Ceauşescu nevével fémjelzett időszak két, egymástól viszonylag jól elkülöníthető időszakból áll. Az 1965-ös hatalomátvételtől a hetvenes évek első feléig beszélhetünk a viszonylagos liberalizáció időszakáról. A pártvezetés tovább folytatta a Gheorghiu Dejtől örökölt különutas politikát, de a belső – gazdasági, közigazgatási, politikai – reformokat illetően nagyobb gondot fordított a társadalommal való kapcsolattartásra, a viszonylagos kiegyezésre. A nemzetiségpolitika alapjai ugyan nem változtak, de a pártvezetés, ha taktikai okokból is, esetenként nagyobb figyelmet fordított a kérdésre. A hatvanas évek végén a romániai magyar elit számára újabb integrációs lehetőségek adódtak: új kulturális intézmények alakultak, a közigazgatási reform pedig egyfajta félsikert eredményezett. 

A hetvenes évek elején ideológiai fordulat következett be, és kialakultak a román politikai rendszer általános jellemzői, amelyek az 1989-es rendszerváltásig meghatározták az ország politikai életét. A pártvezetés jövőképét a különutas kül- és gazdaságpolitika, a fokozott iparosítás és urbanizáció, a strukturális politikai és gazdasági reformok elutasítása, a homogén román társadalom- és nemzetépítés és nem utolsósorban a főtitkár és szűkebb környezete köré épülő abszolút hatalmi kontroll határozták meg. Ez jellemezte a nemzetiségpolitikát is. 

– Konkrétan? 

– Új, diszkriminatív törvények jelentek meg: iskolatörvény, elszállásolási törvény, az anyanyelv használatának visszaszorítása az oktatásban, az ügyintézésben, a kétnyelvű feliratok eltűnése, a kulturális intézmények látványos tartalmi kiüresítése. 1989-ben, amikor Kelet-Európában sorra buktak meg a kommunista rezsimek, Erdély és az ország gazdasági válságban volt, súlyos energia- és élelmiszer-ellátási problémákkal küszködött, teljes ideológiai szigorban lépett az év utolsó hónapjába. Az országos szintű problémákat csak tetézték a nemzetiségpolitikában bekövetkezett változások: a kisebbségi intézmények általános tartalmi kiürülése, tudatos elsorvasztása, a helyi magyar nemzetiségű káderek jelentős visszaszorítása, a homogenizáció kihatásai, az oktatásban észlelhető asszimilációs törekvések, esetenként a kollektív szintű nacionalista megbélyegzés…

A szinte elemeire visszabontott és lecsupaszított kisebbségi társadalmat csupán az egyház és a nagyobb településeken spontánul megszerveződő értelmiségi csoportok, informális hálózatok fogták össze. Az erdélyi magyarság már csak abban reménykedhetett, hogy a Kelet-Európában beindult változások szele eléri Romániát is.

– Említette, hogy két nagy korszaka volt a Ceauşescu-érának. A ’60-as évek végétől a ’70-es évek közepéig volt a viszonylagos liberalizáció időszaka, amikor Ceauşescu konszolidálta a hatalmát, és Románia merész és sajátos külpolitikát, úgynevezett különutas politikát folytatott.

– Ehhez szükség volt a rendszer számára társadalmi konszolidációra. A ‘60-as évek végén zajlik le a közigazgatási reform, és fektetik le annak az ideológiának az alapjait, amelyre később a homogenizáció és az asszimilációs politika épült. Egy új szocialista nemzet született. Gheorghiu Dej idején még létezett a Magyar Autonóm Tartomány, a magyarok egy része kollektív entitásként vett részt a szocialista nemzetben, elismerték nyelvi és a többi sajátosságait, kollektív jogokat kapott a székelyföldi magyarság. A ‘60-as évektől már nem beszélnek kollektív entitásról, hanem arról, hogy mindenki egyénileg betagozódik, és később már minden magyar embertől azt várták el, hogy része legyen a homogén román nemzetnek, és ennek alapján a kisebbségi jogokat folyamatosan lefaragták. 

– 1968-ban lezajlik a közigazgatási reform, megszűnnek a régi tartományok, kialakulnak a ma is létező megyék. 

– A magyarság felemás eredménnyel került ki ebből a történetből, megszűnt a lehetőség, hogy egy nagyobb közigazgatási egységben maradjon a Székelyföld. Ugyanakkor minimális kompromisszumról is beszélhetünk a pártvezetés szintjén, ami megakadályozta, hogy a mai Kovászna megye Brassóhoz kerüljön, ami végzetes következményekkel járt volna a háromszéki magyarok számára. Ezt a periódust a viszonylagos felvirágzás időszakának is nevezhetjük. ‘68-ban megalakult a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa, amely közvetítő intézményként működött a pártvezetés és az erdélyi magyar értelmiség között.

– Volt-e pozitív eredménye a romániai magyarság számára?

– Azt nem mondhatjuk, hogy túl sok eredmény született, de azt sem, hogy teljesen eredménytelen volt, hiszen a pártvezetés szembesülhetett az erdélyi magyarság problémáival, és a kulturális intézmények alapítása terén is kaptak némi engedményeket. Ekkor alakult meg többek között a Kriterion könyvkiadó, indult be a magyar nyelvű adás a Román Televízióban, bővültek a magyar rádióadás lehetőségei, megalakult A Hét folyóirat, és Bukarestben kialakult egy virágzó kulturális központ.

– A ‘70-es években következett be a fordulat a pártvezetés mentalitásában. Mi volt ennek a kiváltó oka?

– A történészek véleménye eltérő. Azt gondolom, hogy Ceauşescu teljes mértékben konszolidálta a hatalmát, minden adott volt: külpolitikailag sikeres volt, gazdaságilag picit előrelépett. 1971-ben jelentek meg a Júliusi tézisek, amelyek fordulatot hoztak a pártvezetésben. Ennek a kisebbségpolitikai hatásai később, a ’70-es évek közepén mutatkoztak meg, és a fordulat következtében egy fokozatos és folyamatos változás állt be a kisebbségpolitikában. A pártvezetés nagyobb hangsúlyt fektetett az ideológiai tényezőkre, elkezdődött a kisebbségi intézmények tartalmi kiürítése. Nem beszélhetünk még megszüntetésről, de a lehetőség, hogy a nemzetiségek, közöttük a magyarok is, önálló kulturális intézményhálózatot tartsanak fenn, egyre szűkült, ugyanakkor a világgazdaság változása komoly hatással volt a román gazdaságra is. Tehát az a prosperitás, ami a ’60-as éveket jellemezte, veszélybe került, a pártvezetés képtelen volt kezelni a gazdasági nehézségeket, és ez egyre inkább rontotta a pozícióját, társadalmi megítélését. Reformok helyett a pártvezetés ideológiai, politikai szigorítással reagált. 

– Ekkorra tehető a magyar ellenségkép kialakulása is.

– Így van. A reformok helyett szigor következik, ez kihatással van a nemzetiségpolitikára is. Egyre szűkülnek a nemzetiségi lét keretei az oktatásban, anyanyelvhasználatban. A pártvezetés egyre kevésbé bízik meg a régi társaiban, akikkel együtt tevékenykedett a 60-as években. Alaposabbá válik az illető személyek titkosszolgálati megfigyelése, végül aztán 1984-től olyan törés következik be, amikor a pártvezetés gyakorlatilag kizárja soraiból azt a reprezentatív politikai és kulturális elitet, amely magyarként közvetítő szerepet játszott a magyar közösség és a pártvezetés között. Gondolok Domokos Gézára, Sütő Andrásra, Fazekas Jánosra, Király Károlyra, és rákényszeríti ezt a nagy generációt, hogy szakítson a pártvezetéssel. 

A ‘80-as években lecserélődik a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának a teljes vezetősége, és a tanács innen kezdve már nem tölt be közvetítő szerepet, egyszerűen propagandagépezetként működik. Fontos tényező még ebben a korszakban a Románia és Magyarország közötti viszony alakulása. Az ‘50-es években, a magyar forradalom utáni időszakban Magyarország deffenzív külpolitikát folytat, a kádári pártvezetés úgynevezett mosolydiplomáciára törekszik, a jószomszédi viszony megtartásától reméli a román–magyar viszony jobbulását, amely majd megoldja a kisebbségi kérdést. A kádári pártvezetés lassan ébred rá arra, hogy ez a dolog nem működik a két oszág között, úgyhogy az utolsó Kádár–Ceauşescu-találkozóra ’77-ben került sor Nagyváradon és Debrecenben, s attól kezdődően Kádár János nem volt többé hajlandó találkozni Ceauşescuval, a román fél kérésére sem. 

– Vagyis magára hagyta az erdélyi magyarságot?

– Tehetetlen volt, de a magyarországi közvélemény és a magyarországi értelmiségiek nyomására, a ’70-es évek végétől, ’80-as évek elejétől egyre aktívabb lett, és elkezdi fölvállalni a határon túli magyarok kérdését. A ’80-as évek végén már megpróbálja azt a taktikát alkalmazni, hogy kivigye nemzetközi fórumok elé, és az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában emberjogi kérdésként tematizálják. Ennek hatására a nyugati közvélemény is érdeklődni kezd és nyomást gyakorol.

– A ’80-as évek vége sötét időszak minden szempontból…

– A pártvezetés most sem volt képes reformokat bevezetni, a ’85-ös gorbacsovi váltás, a peresztrojka, glasznoszty sem készteti arra a politikai vezetést, hogy a Magyarországon, Lengyelországban vagy Csehszlovákiában meghozott reformokkal próbálja kivédeni a krízishelyzetet. A rendszer már annyira kiépült, hogy képtelenek megszabadulni a diktátor házaspártól, erős a mindent kontroll alatt tartó és eltipró személyi kultusz, amelybe gyakorlatilag kódolva volt a bukás, hisz a ’80-as évek végén már sorra dőltek meg a szocialista rendszerek Európában. 

– Romániában ’89 novemberében még megtartották az utolsó pártkongresszust… 

– És egyértelműen kódolva volt, hogy ennek csak egy véres, forradalmi jellegű bukással lehet véget vetni.

– Ha ad absurdum nem történt volna meg ez a rendszerváltás, mi lehetett volna a vége a Ceauşescu- érának?

– A történész nem szokott találgatni, de eljátszhatunk a gondolattal. A rendszer negatív spirálba került társadalmi, gazdasági, ideológiai és politikai szempontból is. Azt az ütemet, irányt és sebességet, amivel haladt a maga által vizionált úton, nem lehetett volna sokáig tartani. Valószínűnek tartom, hogy ha nem következik be a kommunizmus bukása ’89-ben, akkor előbb-utóbb a pártvezetésben került volna sor törésre. Tudjuk, hogy a régi nagyok, az ötök levelében Ceauşescu korai elvtársai és az idősebb generáció már bírálta a pártvezetést. Azt gondolom, mindenképpen kódolva volt a rendszerben a változtatás, a fordulat, a bukás, és ez következett volna be.