Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A székely népviselet
A székely népviseletről a legrégibb dokumentumnak számít az 1358-ban keletkezett Bécsi Képes Krónikában levő ábrázolás, ahol a királyi trón mellett jobb oldalon páncélos, bal oldalon hosszú, keleti ruhás vitézek állnak. A keleti ruhások közül az egyik nyílvesszőt, a másik íjat, a harmadik kardot tart a kezében – a szakértők véleménye szerint ezek valószínűleg székelyek, hiszen a feljegyzések „íjas székelyeknek” nevezik őket. A székely társadalom rétegződésével és a törzsi társadalom felbomlásával megváltozott a viselet is. A rendi előírások megszabták bizonyos ruhadarabok viselését, formáját, vagy megtiltották mások hordását és díszítését egyes társadalmi osztályok körében. Egy 1797-es széki határozat előírja a béresszolga javadalmazására szolgáló öltözetdarabokat: két kendering, két szösz lábravaló, zekéje hosszúsága a keze hosszúságát jelentse. Tilos a béresnek és parasztnak a befont vagy betekert hajviselet, a kordováncsizma, nadrág. A szolgálóleány ne merjen selymet vagy posztóköpenyt, magas sarkú csizmát viselni.
A katonai rendelkezések és a katonai szolgálat is döntő hatással volt a viselet alakulására. A székelyek a középkorban mindenik kelet-európai fejedelem seregében harcoltak. A harisnya első képzőművészeti ábrázolása az 1512-ben festett csíkszentléleki szárnyas oltáron látható, a ruhadarab elnevezése egy 1551-ből származó írásos emléken látható, amelyben Lázár István szárhegyi nemes szerződést írt a bölények pásztorának, s a pénzbeli járandóságon kívül egy téli és egy nyári posztóharisnyát ígér szolgálatáért. A külföldi katonáskodás idején a férfiviselet megszínesedik, de a harisnya megmarad. A reneszánsz korban a kék darabontok szilvakéket, a veres darabontok vereset viselnek, ugyanilyen színű kabáttal. Később is megmaradt, mikor Mária Terézia megszervezte a határezredeket, a harisnyát meghagyta egyenruhának, csupán megfelelő zsinórral jelezték a katona lovas vagy gyalogos voltát. A harisnya testhez álló, hosszú, alsó-felső lábszárvédő ruhadarab, fenékrész nélkül készült kezdetben, s két darabból állt, csak derékban kapcsolták össze szíjakkal, övekkel. Idővel aztán egybe szabták. Ehhez az ingre felvett lájbit, kisbundát, télen ujjas bundát, bokáig érő nagybundát vettek fel.
A posztó felsőruhák közül a cedelét vagy zekét a szabad székelyek fehér, szürke, a jobbágyok és zsellérek fehéres változatban viselték. A szabad székelyek zekéjén több, a jobbágyokén csak egy rend zsinór volt. A posztólájbi is háziszőttes. Ehhez az öltözékhez bocskort és csizmát hordtak. A nők ruháját a nemes egyszerűség és célszerűség jellemzi, kevésbé díszített, mint a kalotaszegi vagy torockói.
A lányok a hajukat egy ágba fonva, leeresztve vagy koszorúba kötve viselték, az asszonyok kontyukra csepeszt, álluk alatt kötődő csipkés szélű főkötőt viseltek, amelyre alkalomhoz illő fejkendőt kötöttek. Az ing gyolcsból készült, bevarrott szabású, galléros vagy fodros, rá lájbi s deréktól pendely, erre rokolya (szoknya) volt felkötve, amely korábban bokáig ért, hasonló anyagból készült, vagy egyszínű köténnyel. Derékbunda, bőrmellény, suba volt a téli öltözet, és szokmány (háziposztóból készített, derékig vagy térdig érő kabát).
Bibliográfia a népviselethez
Magyar néprajzi lexikon, 4. kötet (Akadémiai Kiadó, Bp., 1987)
Varga Marianna: Magyar népviseletek régen és ma (Tankönyvkiadó, Bp., 1982)
Kósa László–Szemérkényi Ágnes: Apáról fiúra (Móra Kiadó, 1973)
Nagy Jenő: Hagyomány és újítás a népviseletben (Bölcsőringató, az Igaz Szó évkönyve, 1984)
Gazda Klára–Haáz Sándor: Székelyek ünneplőben (Plánétás Kiadó, 1998)
Kis magyar néprajz a rádióban – RTV Minerva, Bp., 1978
Balassa–Ortutay: Magyar néprajz (Corvina Kiadó, 1979)