Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2012-10-31 14:37:05
Életünk során folyamatosan hárítjuk a halál gondolatát. Fiatalon vagy középkorú felnőttként nap mint nap úgy teszünk, mintha örökké élnénk. Ritkán, egy-egy családi veszteség vagy az ismerősök, barátok körében történt tragédia ébreszt rá arra, hogy földi létünknek előbb-utóbb vége szakad. A halottak napja is olyan esemény, amikor beszivárog tudatunkba a halál, az elmúlás gondolata. De nem is annyira a sajátunké, elvesztett szeretteink iránt erősíti meg bennünk az emlékezés szakadozó fonalát. S ahogy előre, pontosabban visszafele tartunk az időben, úgy kerülünk mind közelebb azokhoz, akik látszólag eltávoztak, de valójában bennünk élnek. Egyre többször csodálkozunk el azon, amikor észrevesszük, hogy „ők mozdulnak bennünk”, s az érzéseikre, gondolataikra ismerünk a sajátunkban, ahogy a gyermekeinkkel vagy az unokáinkkal való kapcsolatban a nemzedékek közötti szakadék szélén egyensúlyozunk mi is.
A keresztény világban azért nyilvánították immár több mint ezer éve a halottak napjának november 2-át, hogy az élő hívek imájukkal segítsék a holt lelkeket a megtisztulásban. De vajon kinek van nagyobb szüksége erre? A sírjukat pedig azért tették rendbe, díszítették virággal, hogy ne legyen kedvük visszatérni az élők országába. De vajon hárítani tudjuk-e és egyáltalán kell-e hárítani azt, ahogy szeretteink, akikre felnéztünk, akiket tiszteltünk vagy gyűlöltünk valamiért, egész lényükkel úgy alakítottak, formáltak, hogy közben szívük, lelkük, tudásuk tégláit rejtették el bennünk? És ki a halott? Akinek emlékét szeretettel őrizzük, ápoljuk, s nehéz perceinkben a segítségéért folyamodunk, vagy akire már nem emlékszik senki?
És valójában mi is a halál? Amikor megáll a szív, vagy az utolsó lélegzetvétel utáni állapot, ahogy századokon át magyarázták? Ma már tudjuk, hogy mind a szív működését, mind a légzést vissza lehet állítani, sőt a szívet pótolni is lehet. Miután hosszú éveken át az élve eltemetés lehetősége kergette hisztériába az emberiséget, egy évszázad elteltével, az 1960-as évek derekán a harvardi egyetemen fogalmazták meg az agyhalál gondolatát. Miközben a klinikai halál állapotából, amikor „az életjelenségek átmenetileg szünetelnek”, lehet visszatérés, az agyhalál azt az állapotot jelöli, amikor az agy már nem képes „a szervezet tudatos irányítására”, a biológiai halál pedig „az élő szervezet működésének a teljes leállását jelenti”. A vallások többsége a földi élet végének tekinti a halált, amely után az egyén a másvilágra kerül, s vannak vallások, amelyek a lélek más alakban történő újjászületését vallják. Miközben a biológia szempontjából már tisztázottnak tűnik a kérdés, a halál lelki vonatkozásainak feltárásában még sok titkot kell megfejtenie az emberiségnek. De addig is, ilyenkor, halottak napján nyissuk jól ki az emlékezés ablakait, s merítsünk erőt abból a titokzatos szeretetből, ami beárad azon.