Az emberség határán

Máramarosszigeti leckék (3.)

A bombázások elől menekültek 

Aki csak tehette, Máramarosszigeten ideiglenes szálláshelyet ajánlott fel az ukrajnai menekülteknek. A szálláshelyeket a polgármesteri hivatal összesítette, a határátkelőhelyen levő adatok szerint irányítják oda az igénylőket. Megtudtuk, hogy az RMDSZ helybéli szervezete által működtetett Hollósy-házban (Hollósy Simon festőművész szülőháza) is fogadtak vendégeket. A Caritas máramarosszigeti kirendeltsége egy információs központot rendez be, ahol, ha nagyobb lesz a menekültáradat, hasznos információkat nyújtanának, segítenének a menekülteknek a továbbjutásban. A városban levő, a különböző felekezetek által működtetett bentlakások, egyházi táborozóközpontok és sok más felekezeti épület is megnyitotta kapuit. Az elsők között volt a már említett máramarosszigeti Miasszonyunk görögkatolikus zárda. Colopelnic atya a helyszínre vezet. Az udvaron ukrán rendszámú személygépkocsik parkolnak. A bejáratnál a szolgálatot teljesítő kispap fogad. Tőle megtudjuk, hogy a zárda szobáiban 70 hely áll a menekültek rendelkezésére. Ottjártunkkor 45 személyt fogadtak. A háború kitörése óta több mint 300-an vették igénybe a szolgálataikat. A szállás mellett az étkeztetést is biztosítják. A kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem görögkatolikus papneveldéjének öt diákja is felvállalta tanárával együtt, hogy segít a nővéreknek. Eddig többnyire kisgyerekes anyákat fogadtak. Volt egy anya kéthetes csecsemővel, és terhes fiatalasszonyt is vendégül láttak. Több nagyszülő hozta át unokáit a határon, majd miután itt biztonságba helyezték őket, és megpihentek, visszamennek. Olyanok is megszálltak, akik gépkocsival érkeztek, és folytatják útjukat nyugat felé. Akiknek nincs szállítási lehetőségük, azoknak a papneveldések és az apácák megszervezik az utazását. Többen megvárják külföldön élő rokonaikat, ismerőseiket, hogy utánuk jöjjenek, és együtt utazzanak el. 

 Colopelnic atya tolmácsol egy-egy történetet. Az egyik család Ivano-Frankievszkből érkezett. Lengyelországba szerettek volna eljutni, de sokáig nem tudták felvenni a kapcsolatot az ottani ismerősükkel. Olyan helyzetbe kerültek, hogy nem volt gépkocsi- és életbiztosításuk, s mivel ukrajnai okiratokkal nem lehet Romániában biztosítást kötni, valakit vissza kellett küldeni Ukrajnába, hogy ott intézkedjen. Ahogy rendeződik az ügyük, továbbutaznak. 

Befogadtak a zárdába egy anyát hét gyerekkel, akik a kijevi bombázások után hagyták el otthonukat. A gyerekek mesélték, látták, hogy a lakásuk szomszédságában levő katonai egységet bombázzák a MIG repülőgépek, majd tőlük 500 méterre az erdőbe ejtőernyősöket dobnak le az oroszok, hogy elfoglalják az egységet. A gyerekek nem is fogták fel, hogy ez nem filmbeli jelenet, hanem a valóság. 

Egy másik édesanyában a gyerekei tartották a lelket, mert folyamatosan pánikrohammal küzdött. Elmesélte, hogy a szó szoros értelmében a bombázások elől menekültek. Nemcsak otthonuk környékén, hanem útközben is többször érte őket bombatámadás. 

Többen nem akarnak nyilatkozni, zavarja őket a nyilvánosság. Mindegyikük arcán ott az aggodalom a bizonytalanság, a jövő reménytelensége miatt. A kisebb gyerekek barátságosan integetnek. Számukra életre szóló kalandot jelent mindez, lehet, még fel sem fogták, mibe kerültek bele. 

Toni bácsi világlátása 

A katasztrófavédelmi felügyelőség a máramarosszigeti stadion melletti edzőpályán állította fel a menekültek számára a sátortábort. Úgy tűnik, rég nem volt itt jelentős sportesemény, mert a tribünök igen elhanyagolt állapotban vannak, a kézi eredményjelző tábla talán fél évszázados. Egy tucat tűzoltó rendezi a táborhelyet és egy helyi rendőrnő teljesít szolgálatot. Készségesen fogadnak, de kikötik, információt csak a szóvivő adhat. Az egyik katona, amint megtudja, hogy magyarok vagyunk, elnézést kér, hogy nem beszéli a nyelvünket, aztán örömmel újságolja, tud két szót: „szeretlek és csókolom”. Ez elég egy kapcsolat indításához – mondom –, s mindketten mosolygunk. 

Egy kollégája megmutatja a hálósátrak belsejét. Áramforrással, villanymelegítővel ellátott dupla falú sátor. Az ágyakon plüssjátékok, gyerekpárnák. Az étkezősátorban készenlétben állnak a székek, asztalok. Kissé távolabb mobil vécék sorát állították fel. Március elsejéig senki nem vette igénybe a tábort. A nagyobb menekülthullám fogadására felkészültek a hatóságok. 

Amikor kifelé kísér a tűzoltó, óvatosan megkérdi: mi a véleményük a háborúról a magyaroknak, mert úgy hallotta, hogy ennek kapcsán Orbán Viktornak területi követelései vannak… Nem élünk mi itt békében? – szegezi nekem a kérdést. 

Megnyugtattam: mi igen, mint ahogy meggyőződésem, hogy sokan az ukrán menekültek közül is, akiknek volt orosz szomszédjuk, barátjuk, akikkel a sors és történelem kényszere ellenére békében élték „szürke” mindennapjaikat. 

Eszembe jut, hogy a lelátóról jó perspektivikus fényképet készíthetnék a táborról. Kérdem a tűzoltókat, hogyan juthatnék a nézőtérre. Keressem Toni bácsit, mert ő kinyitja a tribün kapuját. A nézőtér alatti beépített helyiségekben – a marosvásárhelyi régi focipályáéhoz hasonlóan – öltözőket, irodákat, erőtermet rendeztek be. A folyosón románul érdeklődöm, hol találom Toni bácsit. Egy idősebb, micisapkás férfi jön velem szembe. Magyarul válaszol: Hozom a kulcsot, menjen nyugodtan fel – mondja, majd kérdés nélkül mondja el a véleményét a politikai helyzetről: 

– Az amerikaiak a hibásak. Miért nem ülnek le a seggükre?! Mindig valamit kavarnak valahol. De Putyin sem normális. Tudja, miért ilyen? Amikor kicsi gyerek volt, annyit verték, hogy belehülyült… Ütötték volna agyon! Kinek hiányzik ez a cirkusz? Int egyet, majd miután visszaakasztja a lakatot a kapura, eltűnik a lelátó alatti helyiség ajtaja mögött. 

Epilógus 

Időm sem volt válaszolni Toni bácsi érvelésére, de abban vitán felül egyetértettünk, hogy valóban senkinek nem hiányzik „ez a cirkusz”. Mert a konfliktusokat lehet békességben, barátságban, empátiával, toleranciakészséggel rendezni. Csak idő kérdése, hogy a nagypolitika bonyolult rendszerében a végletekig feszített (érdek)ellentétek, a kompromisszumkészség hiánya, a megoldatlan, jelentéktelennek tűnő kérdések miatt mikor választják a rendezés eszközeként a politikacsinálók a fegyvereket a világ valamely sarkában. És ilyenkor a csata igazi vesztesei nem a politikusok, a frontra küldött katonák, hanem azok az emberek, akik házukat, életüket, múltjukat feladva, egy bőrönddel, hátizsákkal menekülnek a bizonytalan létbe. Annak ellenére, hogy békésen együtt élhetnénk magyarok, románok, oroszok, ukránok, szíriaiak, afgánok, arabok, zsidók, szerbek, horvátok, japánok, kínaiak, amerikaiak, mexikóiak és a világ összes nemzete. 

Ma az ukránok menekülnek. Holnap…?