Az elvárások szintje
2024-04-22 15:00:00
- Kuszálik Péter
Az utóbbi hónapokban a tankönyvekről és az oktatásról szóltam; egyeseknek úgy tűnhet, hogy túl szigorúan. Szerintem nem, ugyanis ha „humorban nem ismerünk tréfát”, akkor az anyanyelvi oktatás kérdéseit sem volna szabad félvállról vennünk. Tanításban és (sz)oktatásban csak következetes munkával – szigorral és állandó ellenőrzéssel – lehet eredményt elérni. Mindent a maga idejében, a fontosabb dolgokat már óvodáskorban. Nemhiába mondják: János azt tudja, amit ’Jancsika korában’ megtanult. Ha a gyermeket nem szoktatják időben bilire, rendre és illemre, önállóságra meg a kötelessége teljesítésére, annak a szülő is kárát látja.
A „jó pap is holtig tanul”, meg a „gyakorlat teszi a mestert” közmondások serkentőleg hatnak, ilyenformán járulnak hozzá a tanulás sikeréhez. Az igényes ember különösebb nógatás nélkül is igyekszik és halad, a trehány nem törődik semmivel és lemarad. Szerencse, hogy a beszéddel és írással könnyebb a helyzetünk, de nem árt, ha időnként eszünkbe jut a hatvanéves költő alázata: „Még mindig tanulom a magyar nyelvet…”
A nyelvtant nyolc éven át tanulja a gyermek, de ez nem azt jelenti, hogy minden tudást összekapart volna, ami a nyelvvel kapcsolatos; azt viszont kimondhatjuk: ennyivel már le lehet élni egy átlagos életet. Az igényesebbje viszont nem hagyja abba az írást és olvasást… stb.
Nem kell röstellkednünk, ha egy szó, kifejezés nem jut eszünkbe, vagy valamit helytelenül mondunk; de ha valakinek a munkája is megköveteli a figyelmet és hozzáértést, akkor iparkodnia kell, hogy ne maradjon szégyenben. Szorult helyzetben pedig nem árt egy-egy jó mentő ötlet, miként azt a következő példa is igazolja. A földön fekvő mozdulatlan ember mellett két rendőr helyszínel, az egyik nézelődik, a másik körmöli a jegyzőkönyvet. „Hogy írják a járdát, jével vagy el-ipszilonnal?” „Húzd le az úttestre!”
A gyermekek is remekül feltalálják magukat, ha efféle bajba kerülnek. Kiskata „orrán pettyes kisfiú”-t emlegetett, amikor nem jutott eszébe a szeplős szó. A négyéves Ancsának még szűkösek voltak a román nyelvi ismeretei, ezért kézzel-lábbal magyarázta az előző napi, játszótéri balesetet: „fudzsitá-fudzsitá si bum”. Kányádi Sándor bá azonnal fölvette a repertóriumába egy székely legényke mondását: „vers az, amit mondani kell”. (Mondják azt még így is: „a vers olyan műfaj, amelynél a sorok nem érnek a lapszélig”.)
A gyermekekkel elnézőbbek vagyunk, de az érettségiig eljutottaktól elvárjuk, hogy tudjanak helyesen írni és épkézláb mondatokban fogalmazzák meg a mondandójukat. Az egyetemet végzettekkel szemben fokozottabb elvárásaink vannak. (A székely főváros polgármesteri hivatalától is elvárjuk, hogy ne tragumúráknak nevezzék a vásárhelyeiket, mert ha megteszik, akkor számíthatnak rá, hogy évenként többször is fölemlegetik nekik az efféle botlásokat.)
Százötven évvel ezelőtt még más idők jártak, akkoriban senki sem foglalkozott az uralkodók szellemi színvonalával, honfitársaink még abba is beletörődtek, hogy Ferenc Jóska magyar király alig néhány mondatot volt képes elmakogni az ország hivatalos nyelvén. Változtak az idők és követelmények, Schmitt Pálnak (2010. aug. 6-tól köztársasági elnök) többször is üzentek a korabeli sajtóban, hogy nem erőssége a magyar helyesírás. Két példát idézek. „Miközben Schmitt Pál köztársasági elnök az alkotmányba foglalná, hogy az állam köteles gondoskodni a magyar nyelv megóvásáról és ápolásáról, az általa jegyzett javaslatcsomag hemzseg a helyesírási hibáktól.” (hvg.hu, 2010. nov. 10.) Kicsivel később azt is kibogarászták, hogy egy hegyeshalmi étterem emlékkönyvébe írt mondatában két helyesírási hiba éktelenkedett: „Első álamfői látogatásom első álomásán. Köszönettel S.P. 2010. szept. 24.” (24.hu, 2011. márc. 20.) Mindezek miatt kínos magyarázatokba kellett bonyolódnia, s azt is ki kellett bírnia sírás nélkül, hogy helyesírási gyakorlófüzetet küldtek neki az elnöki hivatalba… Nem ezek az ügyecskék okozták az elnök bukását, hanem az, hogy 2012 januárjában súlyos plágiumgyanú merült föl vele szemben. „Schmitt Pál doktori disszertációjának nagy része [215 oldalból 180] szinte szóról szóra megegyezik egy bolgár sportoló által még a nyolcvanas években [francia nyelven] írt tanulmány szövegével.” (hvg.hu, 2012. jan. 11.) A sumákolás közel három hónapig tartott, végül az elnök lemondása (2012. ápr. 2.) tett pontot az ügyre. Azt hiszem, nincs meg semmilyen statisztikában, hogy – efféle módszerekkel élve – hol és hányan jutottak magas funkciókba… Tetszett az egyik hasonló esetről szóló kommentár: „Tolvaj vagyok – ismerte el a szlovák miniszterelnök, aki összeschmittelte a szakdolgozatát.” (444.hu, 2020. júl. 16.)
Minél magasabb szinten vétenek a szabályok ellen, annál féktelenebb a derű. (Ha Helyi Zseni tolla szalad meg a Hírharsonában, az nem okoz közröhejt, csupán csöndes fejcsóválást… Nekem szerencsém van, a Népújság korrektorai vigyáznak rám. Köszönet és hála a gondosságért!) Idén januárban újfent végigszaladt egy gúnyos kacajhullám a Kárpát-medence kies berkein: a „Kásler Miklós vezette Magyarságkutató Intézet tévesen idézte a Himnusz első sorát, épp a magyar kultúra napján, amit a Himnusz keltezése miatt tartanak január 22-én.” (444.hu, jan. 24.) ’Isten áldd meg a magyart’ helyett ez jelent meg: „Isten álld meg a magyart”. Nem mindegy! Ha ezt a hibás mondatot egy óvodai faliújságon fedezik fel, akkor csak egy embernek kellett volna pironkodnia. Így viszont egy nagyobb közösség becsületére vetült árnyék. Merthogy: a Magyarságkutató Intézet feladatai közé tartozik „a magyar nyelvi tankönyvprogram fejlesztésében való részvétel, nyelvészeti szakmai alapjainak kidolgozása (…), az anyanyelvi készséget fejlesztő általános iskolai nyelvtankönyvek szakmai alapvetése kidolgozásának összehangolása a magyar kultúra egészével”.
Idén januárban idéztem Reményik Sándor versét: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek” – kár, hogy ezt Kásler Miklós birtokán nem tartják fontosnak…
