2019. november 21., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Járek (Bácsárokszállás) a Vajdaság Autonóm Tartomány dél-bácskai körzetében Temerin községhez tartozó település mintegy hatezer fős lakossággal. Nevét többször megváltoztatta. A hajdani Ireg falu helyén épült fel, innen a Járek elnevezés. Magyaros neve Jármos lett, de ezt a nevét Tisza István miniszterelnök tiszteletére csakhamar Tiszaistvánfalvára változtatta. Másfél évszázadon át teljesen német település volt (Jarmosch). Ma szinte kizárólag szerbek lakják (Baĉki Jarak).

Személyes élmények

Újvidékről Zenta felé autóztunk szabadúszó közíró barátommal, Vicei Károllyal. Az elmúlt évtizedekben felduzzasztott lakosságú, igencsak ellentmondásos rendezettségű városképet sugalló vajdasági székhelyet elhagyva kis idő múltán arra lettem figyelmes, hogy egy nagyobb településen haladunk át, és az út két oldalán régmúlt dicsőséget hirdető tekintélyes polgárházak maradékai sorakoznak. Erre Karesz mindjárt fel is hívta a figyelmemet, sőt máris hozzátette: valamikor német falu volt, a házak némelyikén ma is olvasható a felirat, például az egyiken az, hogy Johann. Ahogy ezt kimondta, bal kéz felől máris szemembe ötlött Johann Wallrabenstein egykori háza, homlokzatán a jól kivehető névvel. Bár eredetileg nem szerepelt egynapos bácskai kiruccanásunk látnivalójaként, gondolkodás nélkül lassítottam, és leparkoltam az autót. „Gyere, keressük meg a német templomot!” – szóltam útitársamhoz. 


Mielőtt a tényleges keresésbe, mi több: kutatásba fogtunk volna, szemügyre vettük a környék néhány tetszetős polgárházát. A többiről már eltávolították a kapu feletti névtáblát, és az is jól észlelhető volt, hogy az egykori neobarokk vagy neogótikus stílusú házak sora ma már igencsak foghíjas. Ráadásul a megmaradtak egy része romos, falfirkával díszített. Bizony, Járek (Jarmosch) nyolcvan éve még tetszetős német falu volt, ma már legfeljebb az emlékekben él, miközben a hatalom igyekszik a múltat kitörölni az emlékezetből. Még szerencse, hogy olyan lakosok is akadnak, még ha kisebbséget is alkotnak, akik nem tagadják meg a múltat, akik bevallják, hogy egykor németek laktak itt. 

Szóval, az egykori evangélikus templom felkutatására indulunk. Helyette egy pravoszláv templomra lelünk, melynek a csillogásából kitűnik, hogy nem túlságosan régóta építhették. De hol a régi templom? Elmegyünk a település központjába, átszeljük a parkot, szétnézünk a nagy útkereszteződésnél, de semmi árulkodó nyom. Furcsa, hiszen az erdélyi Szászföldön, a partiumi svábok falvaiban mégiscsak fellelhető az istenháza, még ha használat hiányában elhanyagoltan és romosan, netán tatarozva és néhanapján használva. Itt hiába keressük. Társam szerbül érdeklődik az egyik falubelitől, aki elmagyarázza, hogy merre állt valamikor a templom. Éppen az útkereszteződés utáni sarkon, ahol téglatest alakú szocreál üzlet várja a vásárlókat. Elhaladunk mellette, mögötte néhány azbesztes hullámlemezzel fedett fabódé és elhanyagolt gazos terület, repedező betonlapok. Semmi sem utal arra, hogy hosszú évtizedekkel ezelőtt itt csendült fel hétről hétre, hogy „Erős várunk nékünk az Isten!”

Templom már nincs, sebaj, keressük meg a temetőt! – hangosan gondolkodom. A temetők amúgy a települések múltjának hű tükrözői, meglátogatásra alkalmas turisztikai célpontok, bár nem szokták a vándor figyelmébe ajánlani őket. Én gyakran meglátogatok egy-egy temetőt, valahányszor idegen földet, helységet keresek fel. Megint érdeklődünk, azaz társam szerbtudásához folyamodik. Egy óvodáskorú gyermekével éppen arra haladó anya a megkérdezett, aki készségesen elmagyarázza, hogyan találjuk meg a temetőt. Ráadásul arról is hírt ad, hogy nemrég egy szép emlékhelyet avattak a környékén az egykori internálótábor áldozatai emlékére. Szép ünnepséget tartottak ebből az alkalomból. Végül bevallja, német felmenőkkel rendelkezik.

Az eligazítás tökéletes, hamar elhagyjuk a falu szélét, és leparkolunk a temető előtt. Furcsa érzés és megállapítás kerít hatalmába. No, elsősorban nem azért, mert kirívóan díszesek a sírkövek, többnyire markáns gránittömbök, márványlapok, szinte mindegyikre odavésve a halottak arcmása. A legfurcsább az ebben a giccsrengetegben, hogy a legrégebbi sír legfeljebb hetvenéves. Márpedig az általunk megszokott temetőkbe évszázadok óta temetkeznek, fellelhetőek régi sírkövek, terjedelmesebb történelme van a temetőnek. Itt nincs. Érthető, hiszen ezek mind szerb sírok, márpedig csak 1945-től élnek szerbek a településen. Addig németek éltek, és temették el apáikat és anyáikat, nagyapáikat és nagyanyáikat. De hova?

Régi temető nincs, csak a szerb temetőtől ötven-száz méterre egy 2017-ben felavatott emlékhely, szerb-német-magyar felirattal. Mögötte pedig a felszántott föld szélén egy egyszerű, felirat nélküli, nagyobb méretű puritán kereszt. Nemrég láttam hasonlót Periprava óhitű pravoszláv temetőjében, ahova a munkatáborban elpusztult áldozatokat temették el, és emlékükre állítottak fel egy nagy sima keresztet. Az fehér volt, emez barna, de a színkülönbségtől eltekintve ugyanazzal a „jelenséggel” szembesülök most is, csak a helyszín és az áldozatok kiléte más. Névtelen kereszt az áldozatok emlékére. Ha nincs felirat, nem lehet lefesteni. Kidönteni sem érdemes, ráadásul a kereszt az mégiscsak a legfőbb keresztyén jelkép. Aki tudja, lehetőleg őrizze meg magának a titkot. Aki pedig csak nézi, és nem látja, az úgyis ártatlanul továbbáll. 

Én nemcsak nézem, hanem látom is. Lelki szemeim előtt megjelennek a rét helyén a lutheránus polgári sírok, majd az internálótáborban elpusztultak tömegsírjai. Látom a háborúban elesett fiak sírjai felett zokogó édesanyákat, és látom a hontalanságot választó fiak távollétében a lágerben elpusztult, sebtiben kiásott sírgödörbe helyezett meggyötört arcú anyákat. Aztán látom a büszkén feszengő, parancsokat osztogató titóista pártvezetőket, majd a temetőt ellepő buldózerek látványa kísért. Később az új falu, Backi Jarak lakói haladnak el az elhantolt temető, a felszántott rét mellett, hogy azon túl eljussanak hozzátartozóik sírjához. És látom a Németországból, Magyarországról, Nyugatról hazalátogatókat, akik a névtelen kereszt előtt néma kegyelettel mormolnak el egy imát itt elpusztult őseik emlékére. Béke poraikra!

Világhálóról szerzett ismeretek

Az internethez fordultam segítségül, hogy személyes tapasztalataimat összhangba hozzam a település történetével, a múlttal. Megtudtam, hogy 1787-ben a Habsburg-uralkodó evangélikus németeket telepített ide, akik 1823-ban megépítették lutheránus templomukat. A második világháború után a németeket ugyanúgy kiűzték innen is, mint a többi vajdasági településről. Az evangélikus templomot a partizánok romba döntötték, helyén ma áruház áll.

A szerb katonai közigazgatás (partizánok) a faluban 1944 végétől nagyobbrészt a német, mellettük pedig kiemelten a magyar lakosság részére gyűjtőtábort rendezett be. Ide deportálták a Sajkásvidékről, Bácska délkeleti részéről, a Tisza dunai torkolatvidékéről a korábbi etnikai tisztogatást túlélő magyarokat is. Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Bizottságának adatai szerint a járeki táborban 3632 magyar sínylődött. A halottak száma, különösen a gyermekek és az öregek esetében, rendkívül magas volt. Teleki Júlia kutatásai során 135 sajkásvidéki magyar áldozatot azonosított név szerint, akik ebben a táborban haltak meg (könyvének címe: Hol vannak a sírok?). 

A járeki tábor két éven át működött. Miután a terület visszakerült Jugoszláviához, a délszláv kommunisták 1944 október végén a faluban és határában hozták létre az első, leghírhedtebb internáló- és megsemmisítő tábort. A még tartó második világháború idején tucatnyi hasonló célú tábort létesítettek a Bácskában és a Bánátban, melyeket az embertelen bánásmód mellett a folyamatos éheztetés, az orvosi ellátás hiánya, az időjárási viszontagságoknak való teljes kiszolgáltatottság jellemzett. A túlélők becslései szerint a táborba hurcoltak kb. fele elpusztult. Járek a jugoszláv katonai közigazgatás által irányított második legnagyobb gyűjtőtábor volt az országban, közel húszezer idekényszerített – főleg német – lakójával. Ha házastársuk német volt, velük együtt szlovákok, ruszinok, horvátok, magyarok is kerültek a táborba. A haláltáborként elhíresült járeki lágerben volt a legszörnyűbb a helyzet, ahol a különféle járványos betegségek és az ellátás gyengesége miatt nagyon magas volt a halálozási arány. A visszaemlékezők szerint naponta több tucat ember vesztette életét a táborban.

Egyébként a tiszaistvánfalvi németek többsége engedelmeskedett a Wehrmacht felszólításának Románia katonai átállását követően, és 1944 szeptember-októberben szekerekre rakta legfontosabb ingóságát, és visszaindult ősei XVIII. században elhagyott hazájába. A távozók maguk mögött hagyták a gondozott, gyönyörű házakkal ékes szülőfalut, közepén az ágostai evangélikus templommal, előtte Luther Márton szobrával. A felszólítások ellenére mégsem kelt mindenki útra, főleg az öregek maradtak otthon. Hogy közülük később hányan váltak a későbbi vérengzések vagy a láger áldozataivá, azt pontosan nem lehet tudni. Azt viszont igen, hogy „egyik napról a másikra” teljesen megszűnt a település addigi sváb jellege.

1945-ig a falut szinte csak németek lakták, de a háború végét követően helyükre szerbeket telepítettek, főként Bosznia-Hercegovinából. A szerb lakosság az utóbbi évtizedekben rohamosan növekedett, ezért a településnek városi jellegű település rangja lett. A számadatok beszédesek, mint mindig. 1900-ban, a századfordulón 2173 lakosból 2124 német, 47 magyar, 2 szerb. Száz évvel később, az ezredfordulón a 2002-es statisztikák szerint a település 5838 lakója (96,51%) szerb. A különbözetet 13 nemzetiség teszi ki, első helyen a magyarok, hiszen 43 lakó vallotta magát magyarnak. A 7 német 0,11 százalékot tesz ki az egykor kizárólag német nemzetiségű településen.

(Folytatjuk)

*Ez az írás a bácskai vérengzések során hetvenöt évvel ezelőtt, 1944 őszén és azt követően megölt és munkatáborokban elpusztított német, magyar és más nemzetiségű vajdasági áldozatok emlékének adóz.