Kamillát gyakran ,,kölcsönadták”. Kislányként közeli és távolabbi rokonok tartottak rá nyaranta igényt, csupa olyan család, ahol óvodás vagy kisiskolás korú gyermek nevelkedett. Tudták, hogy kedves, szelíd jelenléte, figyelmes gondoskodása biztosíték a felnőttek felhőtlen üdülésére. Nyugodt szívvel rábízhattak akár egyszerre két-három csemetét, cserébe ő is részesült mindenből, ami a kis kedvenceknek kijárt.
– Édesanyámnak már bakfisként sikerült mindenben megtalálni a maga örömét – kezdte a múlt század közepéig visszanyúló történetet Kinga, a hetvenes évei elején járó asszony egyetlen lánya. – Nem volt könnyű gyermekkora, hiszen miután a székelységére büszke, meghunyászkodást nem ismerő apám koholt vádak miatt börtönbe került, nemcsak magára, de beteges, ideggyenge édesanyjára is vigyáznia kellett. Tizenegy-tizenkét éves volt, amikor egyik napról a másikra meg kellett tanulnia felnőtt fejjel gondolkozni. Tudatában volt annak, hogy teljes mértékben rá van utalva az emberek jóindulatára, és hálás volt minden kedves szóért, gesztusért. Azzal is tisztában volt, hogy bár a házimunkában ő nagymamám jobb keze, a legfőbb örömet mégis azzal szerezheti neki, ha legalább a nagyvakációban felszabadul, és nyaralni megy, ahogy a vele egykorú gyermekek. Ezért sem mondott soha nemet a rokoni meghívásoknak és a modern pesztonka szerepnek. Pedig volt olyan unokaöcs, aki az üdülés heteiben mást sem csinált, csak igyekezett minél többször borsot törni anyu orra alá. Mindenért ugráltatta, szándékosan leejtette a kisautóját, és amikor édesanyám lehajolt, hogy felvegye, hátulról jól fenékbe billentette, egyszer pedig egy habos torta felszolgálásakor úgy elakasztotta, hogy tortástul a földön landolt. Szerencsére a szülők átláttak a szitán, és a gézengúz csínytevéseiért sosem hibáztatták anyukámat. Ő pedig szabad perceiben sétálni ment, virágot szedett, napozott, fürdött, olvasgatott. Igazi életművész volt már akkoriban.
– Ezek szerint felnőttként is megőrizte ezt a tulajdonságát – vontam le a következtetést a pillanatnyi csendben.
– Hihetetlen erővel tudott megkapaszkodni a legkisebb jóban is, amit az élet eléje sodort, és ez erőt adott neki a megpróbáltatásokhoz. Tanítónő szeretett volna lenni, de az érettségi után nem volt pénz főiskolai tanulmányokra, minél hamarabb munkába kellett állnia. Nem sokkal azelőtt került haza a nagyapám, akit a börtönévek testileg, lelkileg összetörtek, folyamatos orvosi ellátásra volt szüksége, ez pedig még több kiadást jelentett. Sosem hallottam panaszkodni édesanyámat, amiért le kellett mondania az álmairól. Gyári munkásként is megtalálta a mindennapok elégtételét, örömét, a műszak után hazaérve volt energiája az idős szüleire, emellett olvasott, kézimunkázott és néha moziba, színházba is eljárt pár régi barátnőjével. Egy telt házas színházi előadáson ismerkedett meg édesapámmal is. A jegypénztáros hibájából mindkettőjüknek ugyanarra a helyre szólt a jegye. Apám lovagiasan átengedte a helyet, azzal a félig tréfás, félig komoly kikötéssel, hogy másnap délután a színház előtt találkoznak, és édesanyám töviről hegyire elmeséli, milyen volt a darab. Így kezdődött a kettejük szép, nemes kapcsolata, amiből két év udvarlás után lett házasság. Számomra mindig példaértékű volt az, ahogy ők egymás mellett tudtak létezni, ahogy tisztelték, segítették egymást. Szinte két évtizedet éltek le együtt. A kilencvenes évek második felében, amikor már tágasra nyíltak a határok, édesapám Magyarországon vállalt munkát. Akárcsak itthon, kint is az építkezésben dolgozott. Anyu nem ellenezte, de nem is örült a lehetőségnek, őt ugyanis sosem lelkesítette igazán az anyagi haszon. Egy súlyos munkabaleset vetett véget ennek az időszaknak. Édesapám deréktól lefele lebénult, a hátralevő éveiben édesanyám ápolta. Akkoriban anyu a munkából is kimaradt, de vállalt mosást, vasalást, így egészítette ki a hirtelen összezsugorodó családi kasszát. Mindig szeretett kötni, ezekben az években azonban nem kedvtelésből, hanem szinte ipari mennyiségben gyártotta a pulóvereket, sapkákat, sálakat. Egyetemi bentlakásokba vitte eladni az árut, és rendszerint sikerült is némi pluszbevételre szert tennie.
– Édesapád munkáltatója nem fizetett kárpótlást a baleset után? – szóltam közbe.
– Kisütötték, hogy apám volt az elővigyázatlan, nem biztosította be magát, amikor lezuhant az állványról. Harcias ügyvédje volt a cégtulajdonosnak, ha pereskedni kezdtek volna, nagy valószínűséggel édesanyámék maradnak alul. Az ilyen csatározás amúgy is idegen volt anyu természetétől, így meg sem próbálták kivívni a maguk igazát. Miután édesapám eltávozott a földi létből, édeanyám újra dolgozni kezdett, először egy fénymásoló irodában talált munkát, majd egy éjjel-nappal nyitva tartó boltban. Már elérte a nyugdíjkorhatárt, és még mindig nem fáradt el. Amikor pedig végre feladta a nyolcórás munkaidőt, a tömbházbeli szomszédoknak állt rendelkezésére. Kisgyermekes családokhoz járt babacsőszködni, főzni, takarítani. Évekig ment ez így. Néha engem is hívogattak az ismerőseim, hogy ,,kölcsönadom-e” nekik anyut hetente pár órára. Ő pedig ment mindenhova örömmel, anélkül hogy megkérdezze, mennyi pénz jár az idejéért, energiájáért. Tavalyelőttig tartott ez a pörgés. Egy utcai rosszullét volt az első intő jel, amikor anyukám rövid ideig nem tudta, hol van, utána egyre sokasodtak a figyelmeztetések. Lassan kezdődött a szellemi leépülés, és az orvosok szerint még feleúton sem járunk. Azok a pillanatok, amikor anyu a régi, tiszta tekintetével fordul hozzám, a legnagyobb ajándékká váltak számomra. Azt hiszem, most teszem igazán magamévá a tanítását, az élet villanásnyi szépségeinek dicséretét.
