Az élet ablakából

A trükk 

Forró nyári napon történt egy mezőségi temetésen. A temetői beszédre kijelölt első két prédikátor olyan unalmasan lökte a süketet, hogy a hallgatóság nagy része szétszéledt a temetőben, és lefeküdt vagy leült az árnyékba a halottak közé. Akkor jött édesapám. Aki nem ismerte, azt gondolhatta: mit akarhat ez az ember? 

Édesapám azt akarta, hogy a halottak támadjanak föl. És föl is támadtak. Méghozzá azonnal. A koporsó körüli terület ismét megtelt emberekkel. Az unalomtól szétesett csontok összenőttek, a kialudt szemek fölfénylettek, a süket fülek megnyíltak, és hallani kívántak, hallani ezt az embert, aki úgy beszél a mennyországról, mintha onnan szállt volna alá. Még soha nem hallottam embert úgy átváltozni, mint ő, ha valamilyen emelvény – földhányás, dobogó, bármi megtette – alacsony, korán kopaszodó, zömök, jákobosan bicegő alakját fejnyivel a tömeg fölé emelte. 

Statisztikai adatok, demográfiai konferenciák, szakképzett illetékesek, tanulmányok, sirámokkal teli cikkek ezrei, államelnökök nem képesek arra, amit ő emelkedett beszédeivel elért. 

A férfiak és nők hazamentek, ettek-ittak, és úgy bújtak ágyba, mint Ádám és Éva a paradicsomban. 

Tucatjával születtek a gyerekek.

Sajnos, nagy részük kivándorolt, s fölszívódnak a népek tengerében, mint egykor Jákob tíz fiának nemzetsége.

– Édesapám – kérdeztem tőle egyszer –, hogyan tudott meggyőzni annyi embert? Én egyetlenegyet sem tudnék megfőzni. Mi a trükk? 

Hosszú előadásra számítottam, de ő csak ennyit mondott:

– Édesanyád. 

 

Édesapám, a próféta 

– Fiam – mondta egyszer édesapám munka közben a suszterszéken –, ez a világ, úgy ahogy látod, isteni mértékkel mérve, egy kis tó, és mi benne föltámadásra váró szitakötők. Nincs benne semmi, ami értékesebb volna az életnél és annak ablakánál: azon keresztül látjuk az időket. 

Nem tudtam elképzelni az időket a „tavon” kívül, s megkérdeztem:

– A tó vizében nincs idő? 

Erre édesapám visszakérdezett: 

– Ha kint süt a nap, bent nincs világosság? 

Kuncsaft lépett a műhelybe, a beszélgetés megszakadt, és azután valamiért nem folytattuk. Nem sokat veszítettem, mert szinte betéve ismertem a tanításait, tudtam, hogy az élet ablakának a Bibliát tekintette.

Úgy olvasott benne, mint a busmanok a szavanna nyomaiból. 

Az arab–zsidó háborúkban mindig megjósolta Izrael győzelmét. Előre látta a berlini fal lebontását, a két Németország egyesítését, a Szovjetunió szétesését, Amerika világuralmát. Az utóbbi négyet évtizedekkel bekövetkezésük előtt. Bestsellerlistára került volna, ha jóslatait leírja. Részemről övé a Nobel-díj előrelátás kategóriában. 

Nagytatámtól örökölhette az előrelátás képességét, aki mindkét világháborúban megjósolta a szövetségesek győzelmét. 

Nagytatám ablaka az időkre józan parasztlogika volt, amelynek golyóálló üvegén keresztül azt látta és adta tovább fiainak, hogy egy ország lehet akármilyen erős, nem győzheti le a világot. Azt is látta előre, hogy a süvítő golyót kézzel nem lehet megfogni, mint ahogy azt a lelkes hadba vonuló ifjak hitték, pedig addig nem találkozott golyóval, puskát is csak a rendvédelmi szervek hátán látott. 

Mint gyermekre félelmetes hatással voltak rám édesapám látomásai az utolsó időkről. A frászt verte belém. 

Amikor az apokalipszisről beszélt, láttam az utolsó időket jönni lefelé a gáton hatalmas zsákkal és forrasztópákával a hátukon, fejükön fekete kalap, föl a szemükig csupa tömött bajusz és szakáll – jöttek megjavítani a történelem esőcsatornáit, összeforrasztani a végest a végtelennel.

Az emlékek virtuálisan törlődnek a munkamemóriából és annak képernyőjéről: a homlokunkról, fizikailag automatikusan a feledés keménylemezére mentődnek, hogy helyet adjanak az új, időszerűbb emlékeknek. Azonban nem mindegyik. Van néhány emlékem, amely mintha oda lenne tetoválva a homlokomra: pillanatra sem felejtem. Ezek közé tartozik az a nyári délután, amikor arra ébredtem, hogy egyedül vagyok a házban, rajtam kívül mindenki elragadtatott. Azon nem csodálkoztam, hogy méltatlannak találtattam a mennyre – nem is bántam, mert volt nekem néhány külön bejáratú mennyországom, amiben a felnőttek már nem hittek, és ahol rendkívül jól éreztem magam –, de amikor kinéztem az utcára, és az is üres volt, elfogott a kétségbeesés: kivel fogok focizni, háborúsdit játszani, erdőbe járni, fürödni, bújócskázni víz alatt és víz fölött, vackort és somot lopni? 

Nagyon megörültem, amikor valamelyik apróság sírása fölvert apokaliptikus álmomból. 

Felnőttem, és ahányszor csak hazalátogattam, édesapám mindig beszámolt arról, hogy mi mindent látott még az élet ablakában. 

Úgy áradtak be az idők a „tóba”, mint délutáni napfény egy üvegpalotába. Utolsó látomása Róma volt – ami volt és nincs, noha van: Európa képében –, és a sárkány, amely hatalmat ad a fenevadnak. 

– Gondolj bele – mondta, miközben éles késével körülvágta a cipőn az új talpat –, milyen erősek a sárkány szárnyai: az őrült eszmék, az ideológiák, a mesék. A magasba emelnek valamit, ami nincs, és mégis van, mert testrészei hasonlítanak valamihez, amit már láttak és ismernek az emberek, és ezért hajlandók valóságosnak tekinteni. Még nem látják patáin a vasat: a tankokat, a rakétákat, a bombázókat, a mecseteket, vastag bőrén a pikkelyeket: a pénzt, és nem látják gyomrában a poklot, amely előbb-utóbb kitör – vagy azért, mert még magasan repül, vagy azért, mert később jelennek meg testén ezek a szörnyűségek, amikor már lehetetlen megölni, mert erejét átadta a fenevadnak.

Ó, mennyire kíváncsi volnék, hogy mit látna most az élet ablakában. 

Európa volna a hétfejű és tízszarvú, vesztébe rohanó fenevad, hátán a szabadság elkurvult istennőjével? 

Remélem, nem. 

De az apák mély nyomokat hagynak a fiakban, mint kerék a dűlőutakon. Sokszor kapom magam azon, hogy számolgatom Európa fejeit és szarvait, s nem tudom eldönteni, melyikből hány van, és melyik fogja halálra döfni. Nem tehetek róla, folyton Marcus Antonius jut eszembe, az akkori Róma három fejének egyike, és a szarv, amit Kleopátra növesztett a fejére – öngyilkos fegyverként. 

Hadnagy József