Az együttlét öröme

A kőhalmi „fonóba” szólt Sipos Dénesné Szász Márta, az erdélyi kézmunkázás nagyasszonyának a meghívása, s az utazásnak nem kedvező időjárás esetleges kellemetlenségeit átgondolva, győzött bennem a kíváncsiság.

Az udvarhelyszéki varrottasok titkait tanulják a kézimunkázó asszonyok

A kőhalmi „fonóba” szólt Sipos Dénesné Szász Márta, az erdélyi kézmunkázás nagyasszonyának a meghívása, s az utazásnak nem kedvező időjárás esetleges kellemetlenségeit átgondolva, győzött bennem a kíváncsiság. Hogyan, milyen hagyományokat őriznek az egykori szász városkában, ahol a település ötezres lakosságának egyötödét kitevő magyarság jobbára más vidékekről betelepülő családokból áll? Nos, a válasz egyszerű: ki-ki hozta magával a gyermekkori emlékeket, s azokat a mai életvitelhez, a helyi lehetőségekhez igazítva éli meg a kézimunkázós, beszélgetős vándortalálkozókon.

Miközben a szélben lengedező hósapkás bogáncsok mögött kirajzolódik előttem Kőhalom várának téli látképe, a fonó szó jelentésének átalakulásán tűnődöm. Az őszi betakarítástól a farsang végéig tartó fonó hajdanán a kender kalákában történő felfonására jött létre. Később a kézimunkával, énekléssel, mesemondással, alakoskodással, játékokkal és tánccal is összekötött együttlét a munka mellett hosszú téli estéken a szórakozást jelentette a vidéki fiatalok és felnőttek számára.

A tartalmas, színes együtt töltött idő érdekében gyűl össze minden héten négy Kőhalomban élő család, s miközben a háziasszonyok versengéséből származó finom falatokat elfogyasztják, Márkos Ervin helybeli unitárius lelkész szórakoztatja a kis közösséget.

Az elmúlt szombaton a Sipos család volt a házigazda. Az agronómus házaspár elmondta, mostanában nem kényeztetik el őket sem a társulatok, sem az együttesek, amelyek 1990 előtt rendszeresen jártak előadást tartani a helybeli közösségnek. Marad az önszerveződés, amely a hangulatból ítélve jól működik, s a világ nagy dolgainak a megbeszélése mellett otthont ad a humor mellett az irodalmi élményeknek is.

Miközben Sipos Márta az udvarhelyszéki varrottas rejtelmeibe avatja be Fülöp Sárát és Fekete Jenőné Fülöp Erzsébetet, akik néhai Fülöp Árpád unitárius lelkész lányaiként az olthévízi parókián nőttek fel, Kallós Jánosné Benedek Edit nyugalmazott könyvelő egy rég abbahagyott terítő befejezésén dolgozik.

– Szászhomoródon laktunk húsz évvel ezelőtt, s öt család részvételével szerveztük meg a heti együttléteket, amelyeken a férfiak kártyáztak, mi, nők pedig kézimunkáztunk. A rendszerváltás után, amikor átköltöztünk Kőhalomra, minden abbamaradt. Húsz év elteltével jöttem rá, hogy kár volt, s egy névnapi mulatságon határoztuk el, hogy újraszervezzük a „fonót” – mondja Márta, majd gyermekkori emlékeit idézi. Mert mindennek, amit tud, és fontosnak tart ma is, a gyökere a szülőfaluig, Firtosmartonosig nyúlik vissza. Onnan ered a mérnöki pontossággal párosuló székely kézügyesség, akárcsak a hagyományok szeretete és tisztelete, amellyel az udvarhelyszéki mellett a torockói és kalotaszegi eredeti mintakincs megőrzését tűzte ki célul, s ami arra ösztönözte, hogy újravarrja id. László Gyula Budapesti Néprajzi Múzeumban őrzött gyűjteményének mintáit is.

– Gyermekkoromban, hét-nyolc évesen még megéltem azokat a szép időket, amikor édesanyámmal eljártunk a fonóba. A hatvanas években a hagyományt Firtosmartonoson Hodgyai Zsuzsanna tanítónő éltette tovább, aki összegyűjtötte a kézimunkázó asszonyokat, s könyvet olvasott fel nekik. Visszaemlékszem, ahogy az együttlétek alatt édesanyám feloldódott, s azt a hajdani élményt, hangulatot szerettem volna visszavarázsolni a mi életünkbe is – mondja a háziasszony, majd hozzáteszi, hogy a kőhalmi unitárius nőszövetség jelen levő tagjai örömmel vállalták, hogy hétről hétre házigazdái lesznek az újkori fonónak.

S bár a asztalon levő különleges menüt kóstolgatva, amelyből nem hiányzik az aranysárga sült tökkel teli tepsi sem, azt hinné az ember, hogy nehéz azt túlszárnyalni, Sipos Márta szerint a kőhalmi unitárius hölgyek a sütés-főzésben is kitesznek magukért.

A sajátos fonó jó hangulatának megteremtésében pedig oroszlánrésze van a helybeli unitárius lelkésznek, aki színész, előadóművész és rendező is egyben. A szeretetről szóló ima után a jánosfalvi születésű Márkos Ervin szülőfaluja jellegzetes anekdotája, A medve előadásával szórakoztatja a jelenlevőket. Vallomása szerint a Királyföld és a Homoród mente határán levő első székely faluban tarisznyálták fel az anyanyelv, a szülőföld iránti rajongással, s mesét mondani több mint száz évet megélt dédapjától tanult. Ezt a kincset szeretné továbbadni előadóestjein – eddig közel százat tartott –, s ez vezérelte a Fogarason hosszú éveken át szolgáló unitárius lelkészt, hogy színjátszó kört alapítson és működtessen. 18 éves dél-erdélyi szolgálata idején Babits Mihály fogarasi éveit kutatta és dolgozta fel, s elérte, hogy emléket állítsanak Vida Dániel honvéd őrnagynak, az 1848-as harcok fogarasi hősének. Mindezeken túl néprajzi gyűjtőmunkája is számottevő.

Ahogy a beszélgetés során szőjük-fonjuk a szavakat, többek között a szászok által a városon kívül épített állomás s a Mária Terézia idején alapított lovarda is szóba kerül, amelyet a múlt rendszer is megőrzött, hogy aztán a demokrácia tegye tönkre.

Miközben az ablak előtti almafán a cinkék tollászkodnak a sűrű hóhullásban, humoros történetek, régi és új viccek derítik fel az arcokat. A kézimunkákon pedig piros és kék madarak térnek pihenőre az asszonyok kezéből, s a havas téli estén – a zavargó világot néhány órára kizárva – felértékelődik az együttlét öröme.