Az égen szálló zenész
Különösen izgalmas a zenének az a része, ami a repüléssel kapcsolatos. A XX. század a különleges zenei utak keresésének a százada.
Különösen izgalmas a zenének az a része, ami a repüléssel kapcsolatos. A XX. század a különleges zenei utak keresésének a százada. Akadnak szép számmal olyan zeneművek, melyeknek nem az esztétikai értéke a kimagasló, hanem inkább az az ötlet kelti fel az ember figyelmét, ahogyan egy rendkívüli hangjelenséget eszel ki a szerző. Ilyen volt például Lary Van Over ötlete 1968-ban, amikor zongorával hajtottak végre egy zenei bombázást. A történet röviden annyi, hogy háromezer néző izgatottan várta, milyen hangot ad ki egy helikopterből kidobott, szépen felhangolt zongora. A látványos zenemű végül nem nyerte el a szerző tetszését, mert a zongora a kijelölt hely mellé, a fűbe esett, és így, mintha szordínóval (hangfogóval) látták volna el a zongorát, kevésbé csengő hangon szólalt meg. Az „előadás” társszervezője, Paul Dorpat egyenesen zeneietlen kritikával illette a hangjelenséget.
Az imént említett előadásnál már sokkal muzikálisabb Karlheinz Stockhausen Helikopter-vonósnégyese. A szerző egyik álma adta a mű ötletét, mely szerint a helikopterek vonósnégyes tagjai lehetnek. A forgó lapátok ritmikus hangjának illeszkednie kell a komponált zenéhez. Így az elkészült műben az egyes helikopterekben a vonós művész és a pilóta közös együttműködésével születtek meg a szólamok. Ezt a nem mindennapi zeneművet 1995. június 26-án mutatták be Amszterdamban.
A szélsőségek világa természetesen nem ér véget ezzel a két példával. A következőkben egy olyan valakivel ismerkedünk meg, aki pilótaként – csupán a mélyebb zenei tapasztalás érdekében – elvégzett egy zeneiskolát.
Képzeljük magunkat egy indiai város átlagos iskolájába. A tanulásban jobban haladók általában mérnökök, orvosok, jogászok akarnak lenni. Aztán az egyik alkalommal egy osztályfőnöki órán arról beszélgetett a tanár a gyerekekkel, hogy „mi leszel, ha nagy leszel?” Mindenki mondott ezt-azt, amikor az egyik lány felállt, és mindenki meglepetésére közölte, hogy ő pilóta szeretne lenni. Annyira elképesztően hangzott ez az álom, hogy az osztály – talán viccnek gondolta – hangos nevetéssel jutalmazta a lány „poénját”. Hogyisne, hiszen ez az Anny Divya nevű lány egy öregedő katona lánya. Apjának sem befolyásos ismeretsége, sem pénze nem volt egy ilyen karrierhez.
Anny nem hagyta magát. Igyekezett mindent megtanulni. Szülei próbálták ugyan lebeszélni nagy álmáról, de nem tiltották meg neki, hogy kipróbálja, sikerül-e elérnie a célját.
Az első próba a felvételire való eljutás volt. Anny édesanyjával utazott el Delhibe, a vizsga helyszínére. Kényelmes európai szemmel ez volt az első próba, ugyanis a lánynak állva kellett vonatoznia két napig, mivel ülőhelyet biztosító vasúti kocsira már nem volt pénzük.
A felvételi vizsga sem lehetett egyszerű. Mindössze harminc helyért lehetett versenyezni, és oda már leginkább pilóták és más befolyásos emberek gyerekei készültek. Anny akaratereje és tudása azonban meggyőzte a bizottságot, így lány létére felvették.
Ez a felvételi csak megsokasította Anny édesapjának a gondjait, ugyanis kölcsönt kellett felvennie, hogy fizethesse a képzést. A szívós lány azonban nem hagyta magát. Csak hallgatott, amikor nevettek és gúnyolódtak a háta mögött, mert nő létére pilótaképzésre járt. Hogy szüleit tehermentesítse, vakációk és ünnepek alatt sem utazott haza, hanem keményen dolgozott, hogy előteremtse a tandíjra szükséges pénzt. A munka mellett azonban a tanulást sem hanyagolta el, és hamarosan az élvonalban, az ösztöndíjasok sorában állhatott. Ekkor már sokan irigykedtek a sikereire – főleg azok, akik azelőtt még gúnyolták.
Anny 1987-ben született, 17 évesen kezdte el a pilótaképzést, és 19 évesen, 2006-ban már állást is ajánlott neki az Air India légitársaság. Kezdőként egy Boeing 737-es géppel repült, de harmincéves korára már világrekorder lett, ugyanis ő a legfiatalabb női parancsnok egy Boeing 777-es óriásgépen, és az Egyesült Államokba repül.
Anny szó szerint elérte élete álmát, amely álom valamikor a csillagos ég volt.
Aki megküzd a nehézségekkel, az gyakran alázatossá válik. Anny is, amint biztos keresethez jutott, leghamarabb szülei kölcsönét törlesztette, majd testvéreit segítette a tanulásban, mert megértette, az is segítség volt testvérei részéről, hogy lemondtak az ő javára a nekik járó pénzről.
A csoda pedig ezek után kelti fel a figyelmünket. Hogyan lehetséges, hogy egy anyagilag biztos karrier felé vezető úton valaki hirtelen olyasvalamit kezd el tanulni, aminek látszólag semmi köze a repüléshez? Az igazán meglepő, hogy mit kezdett el Anny tanulni: zenét!
Miért volt szüksége egy pilótalánynak zongoraiskolára? Miért tanult modern táncot?
Minden bizonnyal Anny Divya nem szeretett volna bezárkózni a szakma fellegvárába, hanem teljesebben akarta fölfogni, megérteni a világot. Erre volt jó a zongoraiskola. Megértette, hogy teljesen más nézni egy repülőt, és teljesen más uralni azt, ehhez hasonlóan teljesen más csak hallgatni a zenét, és teljesen más művelni azt. A zongorázás számára a mélyebb megértést szolgálta.
Talán megtörténhet, hogy egy napon egy csillogó repülő száll el felettünk a magasban, s a gépen éppen Anny Divya a kapitány. Vajon itt lenn a földön hány ember álmodik arról, hogy ő esetleg szívós akarattal, kemény küzdelemmel és kitartással a sikerért akar harcolni – és netalán még a muzsikát is meg akarja érteni?
Tegye fel mindenki magának a kérdést, melyik szebb: poshadni a közöny latyakjában, vagy szállni az életcélok és megértett dallamok szárnyán?
Szilágyi Mihály