Az asztrológus üzenetei
2013-10-23 14:40:36
- Tóth Sándor
Mint minden évben, most is bekopogott ajtónkon a Zodiákus legfélelmetesebb jegye: a Skorpió.
Mottó:
A tér és idő rabjai,
az öröklét remetéi
vagyunk. Minden kétség fölött:
őrlődünk két pólus között.
Kedves Olvasók!
Mint minden évben, most is bekopogott ajtónkon a Zodiákus legfélelmetesebb jegye: a Skorpió. Ne köntörfalazzunk, sok olyan analógiát ismerünk, ami miatt átfut a hátunkon a hideg. És mindezekből a legfélelmetesebb Keszeg magiszter, ahogy Villon nevezi a halált. A kaszás, aki előbb-utóbb mindenkit felkeres, amikor élete homokórája lepereg. Mert a születés pillanatában, az élet fényével együtt megkapjuk a „halálos ítéletet” is. Ilyen ez a földi sík: az ember a tér és idő keresztjére szimbolikusan felfeszíttetett. Születés és halál dimenzióforgataga, a sors kerekéhez kötözött szellemi csíra, mely a vágy hívó szavára alászáll, magára ölti azt a formát, amely a kozmikus dimenziókhoz mérten annyira parányi, néhány pillanatot elidőzik, és tapasztalatokat szerez a Föld nevű bolygón.
Úgy ragaszkodunk az élethez, mintha örökké élnénk. Úgy gyűjtögetünk, halmozunk, spájzolunk, úgy kapaszkodunk a múló pillanatba, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Pedig tudjuk ott mélyen, hogy mi az igazság. A mesében, ebben a csodálatos műfajban, melyben ott tündököl az emberiség előcsalogatott kollektív tudattalanja, azzal fenyegetnek, ijesztgetnek, rémisztgetnek, hogy „halálnak halálával fogsz meghalni”. A hármas szám mágiája ez, amellyel valamit véglegesen le lehet zárni. Valamit meg lehet „halasztani”. Ha emlékeim nem csalnak, Izrael népénél és az araboknál is az ótestamentumi idők derekán az volt a szokás, hogy ha egy férfi háromszor kimondta azt, hogy elválik a feleségétől, akkor azt a törvény azonnal szentesítette. Akkoriban a szónak hatalma volt. Nem kellett bíróságon eldönteni, hogy kinek mi jár.
A világ problémája analóg a skorpióssággal. A hatalom kérdése, azé a hatalomé, amely egy kedvenc közgazdászom szerint a saját maga létezését tagadja. A világhatalom rejtőzködik. Amit látni enged magából, az sokkal kevesebb, mint a jéghegy csúcsa. A polipkarok, melyek rettentő mélységekből tekerednek az emberekre, követhetetlenek. Olyan ez, mint a szén-monoxid-mérgezés: amikor érzékelhető a baj, akkor már semmit sem tehetnek az áldozatok.
Az ember problémája a vakság. A káprázatvilág fátyla már régóta nem fátyol. Ólomkamrába zártan élünk, ahová a napfény nem szűrődik be. A kamra falán kristálycsillogású monitorok, melyeken keresztül felturbózott ingerforrások ontják a bénító információt. Tátott szájjal merengünk a virtuális világon, tömjük magunkba a műételeket és műitalokat, melyek megbénítják ízérzékeinket, és életfogytiglan függőségekbe taszítanak. Embernek látszó élőhalottak vagyunk, saját kis ócska horrorfilmünk főszereplői. Bertold Brecht szavaival élve: eszközemberek, végtagemberek, nyúlványemberek. Jól nézünk mi ki.
Lenne néhány álnaiv kérdésem. Ha tudjuk, hogy meghalunk, miért tartalékolunk? Ha elhisszük, hogy a halál csak kijárat (exit orvosi nyelven, azaz latinul), akkor mitől félünk? Mert ugyebár minden kijárat egyúttal bejárat is! Ha tudjuk, hogy az élet véges, mire várunk? Na, igen, hogy Pató Pál úr is ezt tette? Így már érthető.
És még valami. Az egész életünk az elmúlások láncolata. Minden egyes vesztés arról szól, hogy semmi sem a mienk. A féltékeny embert is ezért csalják meg. A fösvénytől is ezért lopják el a pénzét. Egy valamit nem veszíthetünk el: amit odaadunk. Mert adni jó. Aki adni tud, az jó. És ahogy Csaba testvér mondja: „Jónak lenni jó.”
Vigyázzanak egymásra!
