Egykor vágyaim netovábbja volt: nagybátyám autóval vár az iskola előtt, beülünk a Fordba vagy Volvóba – mindig csodás autói voltak, még akkor is, ha a roncstelepről guberálta össze, kiglancolta, működőképessé tette, évekig járt vele – és elmegyünk az Aranykapcába.
Egykor vágyaim netovábbja volt: nagybátyám autóval vár az iskola előtt, beülünk a Fordba vagy Volvóba – mindig csodás autói voltak, még akkor is, ha a roncstelepről guberálta össze, kiglancolta, működőképessé tette, évekig járt vele – és elmegyünk az Aranykapcába.
Persze, ti már nem tudjátok, hol is volt ez az izgalmas nevű Aranykapca, terasszal, ruhatárral, főpincérrel, damasztabrosszal, mindennel, ami kell. Elegáns étlappal, amelyen nem csak hatféle étel állott a vendég rendelkezésére (mint a Kultúrpincében), és Fényi doktor úr, az állatorvos, aki végigette az egész menüt, majd azt mondta Bá-thory úrnak – a somlyai várurak kései leszármazottjának (egyébként magyarosított név, a Bambergerből) –, olyan krúdysan mondta: hozzon, fiam, egy adag székely gulyást nyomtatéknak. A borok nem számítottak...
Pedig egyszerű volt: Kapcza úr volt a tulajdonos valamikor, és erre a névre kért vendéglőnyitási engedélyt. Látva a két főtéri gyógyszertár vetélkedését, az Arany Oroszlánét és az Arany Sasét, gondolta, megbosszantja egy kicsit a patikárius urakat, és elkeresztelte, ahogy ma is nevezik – na persze, már rég nem hivatalosan. Ki tudja, hol vannak azok a gyógyszertárak és gőgös tulajdonosaik? Senki, de tényleg senki, hiszen a helyükön volt már – az államosítás után – tollbegyűjtő, vajközpont, takarékpénztári fiók, segélypénztár, kisbolt, szakszervezeti kugliterem, kenyérbolt, újságos... Na de az Aranykapca?!!! Az apám is csak így emlegette, pedig azt sem kímélték, volt Royal, Respublica – Szabadság gyermeke, Vörös Rózsa, Aranylabda – talán még ez talált hozzá a legjobban.
Nagybátyám csak Cipőnek vagy Fuszeklinek hívta, mert a kapca olyan közönséges. És ki volt az a Fuszekli? – kérdeztem kíváncsian, és akkor ebéd közben mindig volt egy története Fuszekliről, a nevezetes focistáról, aki annyi gólt rúgott, hogy nem volt elegendő számlap a stadionban kitűzni az eredményt.
Öregkorában taxisofőr lett, és nem volt szabad Fuszekli úrnak szólítani, mert akkor rögtön kitette az embert a kocsiból. Egyszer magát a belügyminisztert is, akinek aztán gyalog kellett megtennie azt a húsz lépést, ami még elválasztotta az Aranykapcától, akarom mondani, a Vörös Rózsától, ahol már várta ünnepi ebéddel Bugyi elvtárs és Gagyi elvtárs, Csupor elvtárs és Galetucza elvtársnő, és aznap senkit sem engedtek be a Vörös Rózsába, az egész étterem nekik volt lefoglalva, de azért Báthory úr megengedte néhány kivételezettnek, hogy a Kapca ablakából végignézhesse, mit és hogyan ebédel a miniszter és a többi kiválasztott.
Na, de mi történt Fuszeklivel? Megszidták, kinyírták, letartóztatták, elhurcolták, börtönbe zárták? – kíváncsiskodtam. Mert ennél tovább soha nem mesélte. De akkor utoljára, amikor együtt ebédeltünk az Aranykapcában, mintha érezte volna, hogy utoljára vagyunk együtt, soha többé nem fog várni az iskola előtt, ahol osztálytársaim élénk irigységére beülök a Fordba, Bugattiba vagy Wartburg de luxba, és elhajtunk, a városban ebédelünk, mint az öregurak, akik a főtéren megbeszélik a mérkőzés eredményeit, majd 12-kor beülnek a királyi Aranykapcába, és estig söröznek vagy boroznak, csakis nekik készít székely gulyást a konyha, ahová tilos a bemenet, kivéve Fényi urat, az állatorvost és víg kompániáját... Nagybátyám Amerikába utazik, ahol az elnök garázsmestere lesz
Washingtonban, ahogyan megírta egy képeslapon, ami erősen töredezetten érkezett hozzánk.
Nos, Fuszekli úr ezután eltűnt. Nem hurcolták el, nem tartóztatták le, csak kitoloncolták a városból, azzal, hogy nincs érvényes személyije, munkavállalási engedélye, nem taxizhat, és egy olyan városba toloncolták „vissza”, amelynek csapatát egykor, amíg még aktív volt és az első osztályú bajnokság gólkirálya, 12:0-ra verte, a visszavágóra pedig a csapat már el sem mert jönni, azt ugyanis nálunk játszották volna, és a győzelemre be volt készítve az Aranykapcába tizenkét láda a legfinomabb cseh sörből. És? – türelmetlenkedtem. Na mit gondolsz? Nem tudom, mondtam türelmetlenül, még dobbantottam is az asztal alatt.
Rátette a kezét az enyémre, és halkan azt mondta:
Ott, abban a szar városban felismerték, köréje gyűltek és halálra kövezték. Mint az ókorban a bűnös asszonyt. Sírját ma is keresik. Baráti társaság alakult, díszsírhelyet vásároltak, hogy hamvait hazahozzák és újratemessék. Ahogyan az már nálunk szokás.
