Az aranyborjú leszármazottai
2023-11-13 14:00:00
- Kuszálik Péter
A múlt héten – egy bibliai példázatot fölhasználva – a tiltásokról meséltem. (Bővebben lásd: Kivonulás könyve, 32.) Mózes a hegyre ment, hogy megkapja Isten utasításait, ezalatt a pusztában táborozó nép azért tüntetett, hogy Áron készítsen nekik istent, „aki együtt jár velünk!” Áron aranyborjút öntött az asszonyok megolvasztott ékszereiből, és megengedte, hogy a magáról megfeledkezett nép átadja magát a bálványimádásnak. Az emberek elhamarkodott ötletét így jellemezte az Úr: „hamar letértek az útról, amelyet előírtam nekik”. Mózes visszatért a hegyről, rendet csinált, ám a – korábban eltiltott! – bálványimádásról nem sikerült teljesen leszoktatnia a népet. Az aranyborjú újkori leszármazottai: drágakövek, arany ékszerek, svájci órák, antikvitások, jachtok, százéves vagy ezer lóerős autók – megannyi tárgy, amelyek csupán a kapzsi emberek szemében jelentenek értéket, akiknek sűrű gondja, hogy mibe fektessék a ’szorgos munkával’ összeharácsolt vagyonukat. Holott a Megváltó azt a tanácsot hagyta ránk: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok.” (Mt 6, 19)
A 19. században a könnyen tévútra tévedő nép szokásait Gustave le Bon vizsgálta, megalkotva egy tudományágat: a tömegek lélektanát. Sok mindent meg lehet magyarázni ennek az elméletnek a segítségével, s a hatalom birtokosai is haszonnal forgatták a könyvet: gyorsan megtanulták, miként kell lelkesíteni és mivel lehet lecsillapítani a tömegeket. A reklámszakemberek is mesterei a befolyásolásnak, a hirdetésekkel és kampányokkal megbolondított emberek óriási összegeket hordanak a hipermarketek kasszáiba – mindezt az aranyborjú imádása jegyében.
A példázat kapcsán Ferenc pápa egyik beszédéből is idéztem: „Ez tehát az aranyborjú: mindazon vágyak szimbóluma, amelyek szabadsággal kecsegtetnek, valójában azonban szolgaságba döntenek. Mert amit bálványozunk, az mindig szolgaságba dönt.” – Ebből az érvelésből egy tiltás fakad: ne váljatok káros szenvedélyek rabjaivá; bálványok és tárgyak, kabalák és bóvlik, státusszimbólumok és fétisek szolgáivá.
Az ismertebb káros szenvedélyek – fényűző lakomák, dohányzás, alkohol, kábszer, szerencsejátékok (apropó: mikor költöztetik el a játéktermeket az iskolák 300 méteres körzetéből?) – mellé újak is felsorakoztak: bécsi shoppingolás, karib-tengeri körutak, fesztiválok programszerű látogatása stb. S mindez a ’nagy aggódás’ jegyében: „jaj, nehogy lemaradjak valamiről!” Az amerikai polgár kötelezőnek mondható fétise – vagy divat diktálta kikapcsolódása –: elutazni Las Vegasba egy hétvégére és ott elpallni háromezer dollárt valamelyik kaszinóban. Legyen boldog vele, ha neki csak ez hiányzik…
A ’csóró’ Európa keleti sarkában olcsóbb fétisek hódítanak a divatmajmok körében. Kettőt említek: a pirszinget és a rasztát. Előbbi eredeti írásmódja piercing, de a helyesírási szótár újabb kiadásában már a magyaros átírás is megtalálható; jelentése testékszer. Rokona a tetoválásnak (mert az is az emberi testet ’díszíti’), de mintha nagyobb fájdalommal járna. A pirszinget orrcimpába, a fülkagyló porcos részeibe, szemöldökbe, száj szélére, nyelvbe, köldökbe s még ki tudja hová szereltetik be a megtévedt emberkék, holott eddig csak a bika és a disznó orrába tették (és nem díszként – teszem hozzá). Az ötlet a természeti népektől származik, de náluk a sámánokkal meg a bűbájos dolgokkal kapcsolatosak ezek a díszek. Ők is hajlamosak eltúlozni a dolgokat, ezek szerint őket sem lehet észérvekkel mértékletességre tanítani. A városi civilizáció gyermekei sokáig föl se figyeltek az efféle fétisekre. Úgy lehet, az Ollókezű Edward című film – a főszereplő apja talán egy tizenöt szerszámos svájci bicska lehetett – sokat lendített a pirszingőrület elterjedésén. Tömegjelenség, nagyapám idejében csak annyit mondtak az effélére: „egy bolond százat csinál”.
Az arany ékszerek haszna pénzügyi krízisek (infláció) idején mutatkozik meg, mert az arany roppant ’értékes’: 10 gramm pontosan 1 (egy) dekagramm aranyat ér, minden időben. Különben az ékszerekkel állandó baj van: ellopják, elkallódik, beleesik a vécécsészébe stb. Jóska bának a gyűrűsujja szakadt le
miatta, amikor leugrott egy teherautó platójáról, merthogy a karikagyűrű beleakadt egy szegbe.
A ki tudja milyen fémből készült pirszingek fertőzéseket is okozhatnak, de állítólag a bőrön ütött lyukak elég hamar begyógyulnak (hm, bájos lehet egy – a szögeit megunt – teremtés, akinek a pofaperforációin visszabugyborékol a húsleves…). Egy – a pesti zeneiparba felvergődött – falusi kislány a karrierje elején teleszögeztette a fülkarimáját, aztán valaki megmagyarázta neki, hogy a három oktávos hangterjedelme okán neki nem kell efféle marhaságokat használnia az érvényesüléshez. Rosszabbul járt egy másik fruska, aki – a sokadik legényével közösen – csinos ’tetkót varratott’ (ez a tetoválás tolvajnyelvi megfelelője) a bőrére, aztán a válóper után azon spekulált, hogy miként lehet az ábrát bőrátültetés nélkül eltüntetni.
Erről jut eszembe egy százéves vicc (talán a hajdani Színházi Életben olvastam): Ervin karikagyűrűket vásárol, s az ékszerész megkérdezi, hogy bevésse-e a menyasszony nevét a gyűrű belső oldalára; a válasz: „Igen, de ne túl mélyre.”
