Az alma mater visszavár
Fél évszázados és rendhagyó, azaz 51. éves évfordulóhoz érkeztünk. A marosvásárhelyi Művészeti Középiskola 1963-ban és 1964-ben végzett zene szakos B osztályainak véndiákjai, akik 31, illetve 40 év távlatából gyülekeznek újra július 5-én az iskola falai között.
Fél évszázados és rendhagyó, azaz 51. éves évfordulóhoz érkeztünk. A marosvásárhelyi Művészeti Középiskola 1963-ban és 1964-ben végzett zene szakos B osztályainak véndiákjai, akik 31, illetve 40 év távlatából gyülekeznek újra július 5-én az iskola falai között. Bő fél évszázad repült el felettünk azóta, amikor búcsút vettünk iskolánktól, tanárainktól, iskolatársainktól. A szüleink szeretetével óvott és gondoskodásával irányított évek végét jelentette az utolsó csengő, irányt próbált mutatni a nagybetűs életbe való pottyanáshoz, annak formálásához. Ezek az évek jelentették a gondtalan gyermekkor végét, és indítottak el valami újat és ismeretlent, aminek nagy lendülettel, tele ambícióval, elszántsággal vágtunk neki.
Tanultunk, dolgoztunk, örvendtünk a sikereinknek, de néha a kudarcokat is felemelt fejjel kellett elviselnünk, sok esetben épp azok adtak erőt az újrakezdéshez. Közben családot alapítottunk, gyerekeket neveltünk és igyekeztünk többet nyújtani nekik, mint amennyi a szüleinktől megadatott.
A több évtized, amióta nem sikerült találkoznunk az alma mater falai között, oly hosszú idő, hogy visszajátszani nem tudjuk, de a találkozónk alkalmával, beülve újra az iskola padjaiba, próbáljuk odavarázsolni az akkori osztályszellem hangulatát, amikor önzetlen baráti szeretettel örvendtünk közös vagy egyéni sikereinknek, megosztottuk valós vagy vélt sérelmeinket.
Ma már, ha mással nem is, de sokunk unokákkal dicsekszik, azok útjait próbáljuk egyengetni zűrzavaros, szűkebb pátriánkban, vagy valahol a nagyvilágban. Igen, a nagyvilágban, mert az akkori 27-es, illetve 17-es létszámú osztályokból sokan választottak új hazát az Egyesült Államokban, Kanadában, Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban avagy Magyarországon.
Emlékeiben él és virul az ember. Amíg egészségünk engedi, addig lehetünk még együtt. Ezért várjuk, hogy a „napos” teljes osztálylétszámot jelenthessen a néhai Burda Zoltán, illetve a Marosvásárhelyen élő Akli István osztályfőnököknek. Sajnos, tanáraink, szaktanáraink szinte mind az örök hómezőkről tekintenek ránk ezen a szép nyári napon, de köztük vannak már négyen a 63-ban végzettek közül is, akik fentről örvendeznek, hogy nekünk, hátramaradottaknak újra megadatott találkozni és ápolni szép emléküket.
Most, 50 év távlatából is nosztalgiázva megyek el a Kultúrpalota mellett, melynek első emeletén szakóráink nagy részét tartottuk, a kisteremben pedig az audíciókat, zenekari és kóruspróbákat, nem beszélve a volt Lázár Ödön parkról, az akkori Sztálin, majd Rózsák tere 10. szám alatti ferencesek kolostoráról, melyben a művészeti iskola fiúbentlakása és a szakórák tantermei voltak. Mára ezeknek már csak a volt templom tornya a tanúja, több évszázados erdélyi múltunk gyöngyszemeinek bizonyítéka.
Írásomat egy Kodály Zoltán-idézettel zárnám, mely így hangzik: „Ne várjunk mindent az iskolától. Az iskola nem taníthat meg mindenre, ami az élethez szükséges. Lássunk magunk is a dologhoz…”
Úgy érzem, a fenti idézetet a július 5-én az alma mater padjaiba újra beülő két osztály tanulói is magukévá tették, és bárhova sodorta őket, minket avagy itthon hagyott szűkebb pátriánkban a ’89 előtti vagy utáni, keleti vagy nyugati szél, megállták, megálltuk a helyünket ki-ki a maga kis mikro-, avagy makrokozmoszában, az élet vagy a nagyvilág sok kis vagy nagy színpadán.
Bízom a találkozónk sikerében!
Szász Károly nyugdíjas
