A téli bezártság után ember és állat egyaránt várja a természet ébredését. A kérődző állatfajták takarmányozásának a mai napig legjobb és leggazdaságosabb módja a legeltetés, „a legelő szolgálja az állatot, és az állat is szolgálja a legelőt”.
Aligha nevezhető legelőnek a gondozás hiányában elvadult gyepes terep, ahol több a gyom, a fásszárú káros növény, mint a pázsitfű és a pillangós vagy más lágyszárú növény. Az állat és a legelő egymásrautaltsága nemcsak gazdasági, hanem környezeti-természeti és tájvédelmi jellegű. Mi több, a legelőgazdálkodás, a sokat hangoztatott vidékfejlesztés jelentős gazdasági ágazat. Aki legeltetett, tudja, mit jelent, ha egy idényben nem használják a területet, nem hajtanak ki megfelelő számú állatot, elmarad a tiprás, trágyázás, hiszen megváltozik a növényzet összetétele, elvadul a táj. Két szezon kihagyása után megjelennek a kórós gyomok (lósóska, ökörfarkkóró), a szúrós, tüskés növények (bojtorján, útszéli bogáncs), a bokrok (bodza, galagonya, kökény, vadrózsa). A legeltetés kezdetét és végét nem a naptári dátumok jelzik, hanem a talaj és gyepnövényzet állapota határozza meg, ugyanakkor a domborzati, éghajlati viszonyok is befolyásolják.
A legeltetés (kihajtás) előtti teendők között elő kell készíteni a talajt, meg kell szüntetni a vakondtúrásokat, az egyenetlenségeket, le kell csapolni a vízállásos területeket – szükség szerint simítóval, fogasolással, seprűboronával vagy talajfeltöltéssel. A legelő minőségét (termését) elősegíti a megfelelő tápanyag, a műtrágyázás, a nitrogén műtrágyák optimális mennyiségben és időben történő kiszórása. Egy kg nitrogén hatóanyag 100 kg zöld fű terméstöbbletet ad. A legelőkön általában hektáronként 50-100 kg-ot ajánlatos kiszórni. A nitrogénnel való műtrágyázást kora tavasszal kell elvégezni, de úgy is lehet, hogy ősszel kiszórják a műtrágyamennyiség egyharmadát, tavasszal a többi kétharmadot. A foszfor- és káliumalapú műtrágyákat minden esetben ősszel célszerű kijuttatni a talajra. Át kell értékelni a legelők, gyepek kora tavaszi tápanyagpótlását, mivel ilyenkor általában elegendő csapadék hull. A termést ilyenkor nagyban befolyásolja a kijuttatott tápanyag- (nitrogén-) mennyiség. Ezt a későbbiekben más agrotechnikai eljárás nem pótolja. Ilyenkor kell karbantartani, javítani a nyári szállásokat, delelőket, hidakat, kutakat, az odavezető utakat, a kerítéseket, az itatóhelyeket, ki kell irtani a kórós szárú, szúrós, tövises, mérgező gyomokat, bokrokat, el kell végezni a talajjavítási munkálatokat, a vízállásos, mocsaras területek lecsapolását, bekerítését, továbbá ajánlatos vízmintát vinni a laboratóriumokba a gyakori végtagbetegségek megelőzéséért. A kihajtás előtt három, négy héttel el kell végezni a csülökápolást, hogy a csülökszaru alkalmazkodjon a talaj keménységéhez. Az állatokat megfelelően fel kell készíteni, hogy az időjárás, a mozgatás és a takarmányozás szempontjából meglegyen a kellő átmenet az otthontartás és a kültéri legeltetés között. Fontos a környezetváltozáshoz való szoktatás, az istállók gyakoribb szellőztetése. Ilyenkor az állatokat karámba kell hajtani két-háromhetes ún. szoktató jártatásra. Fokozatosan a zöldtakarmányhoz kell szoktatni az álla-tokat. Fontos, hogy ilyenkor elrendezzük az itatóhelyeket is. A vályúból a vizet szikkasztóba kell vezetni, a környékén kemény padlózatot ajánlatos kialakítani, hogy ne iszapban állva igyanak az állatok. Villanypásztoros legeltetéskor legtöbb 2,5 milliamperes berendezést szabad használni, ami nem veszélyes sem az állatra, sem az emberre. Legeltetés közben rendszeresen ki kell irtani a mérgező növényeket, bokrokat, azonban gondoskodni kell arról, hogy a legelőn maradjon árnyékadó fa, bokor.
A legelőre csak egészséges állatokat hajtsunk ki. Azon a helyen, ahol gyakoribbak a fertőzések (lépfene, sercegő üszök, tetanusz), a legelőre hajtás előtt legkésőbb két héttel az állatokat be kell oltani. A védőoltások nem lehetnek félévesnél régebbiek. A parazitás betegségek ellen az állatokat a legelőre hajtás előtt legkésőbb három héttel kell kezelni. A legelő környékén levő kutyáknak évente be kell adatni a veszettség elleni oltást, ugyanakkor (galandféreg ellen) féregteleníteni kell az ebeket. Ha lehet, porzókapuk segítségével a tenyésztők védjék meg a legyek és a vérszívó rovarok ellen az állatokat. A tehenek tőgyét legeltetés előtt kezeljük kenőccsel (vazelin) a kiszáradás, felrepedezés, az állatok bőrére rakott peték ellen. A legelőn vakaródzókat (2-2,5 m-es oszlop)
kell kialakítani, ahol az állatok ledörzsölhetik a lárvákat, a bőrre tapadt szennyeződéseket. Kezelőfolyosót kell kialakítani a huzamosabb ideig legelőn tartott állatok gyógykezelésére, a vemhességi vizsgálatra. A kezelőfolyosót el kell látni az egyedi kezeléshez szükséges leszorítást, lekötést biztosító berendezéssel, és elkülönítőt kell kialakítani a beteg állatok számára. Fontos, hogy a legelőn a kút, az itatóhely, egyéb vízforrás állategészségügyi szempontból kifogástalan állapotban legyen. Ha szükséges, a vizet – egy köbméterhez 30-50 g klórmeszet adva – fertőtleníteni kell. Ezt annyiszor 300 ml vízben kell elkeverni, ahány köbméter víz van a kútban, majd egy napig érintetlenül kell hagyni a kutat, majd kimerjük a vizet, és az ezután összegyűlt víz alkalmas lesz itatásra.
Különleges odafigyelést igényelnek a híg trágyával öntözött területek. A híg trágyát a legelőre szórás előtt legkevesebb 60 napig tárolni kell, majd a kijuttatása után legalább 30 napig várni kell, csak azután szabad a területen legeltetni. Hígtrágyázni leginkább ősszel, a tenyészidőszak végén ajánlott. Szintén a fertőzések megakadályozása érdekében tilos elásni a legelőn az elhullt állatokat. Ha az elszállításra nincs lehetőség, a tetemet a legelőn elkülönített, bekerített helyen öntsük le háromszázalékos klórmészoldattal vagy petróleummal, majd úgy ássuk el két méter mélyen, hogy a kóbor állatok ne férjenek hozzá.
Dr. Suba Kálmán, a Székely Gazdaszervezetek Egyesületének falugazdásza
