Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Puzzle, illetve Mentőövbe szorulva – két különös önéletírás címei. Az évtizedek óta Svájcban élő, marosvásárhelyi származású Gyárfás András könyvei, amelyeket nemrégiben, a Mentor Kiadó gondozásában mutattak be a Bernády Ház nagytermében. A teljes telt házas közönséget Káli Király István, a kiadó igazgatója köszöntötte, és árulta el: a Puzzle című kötetet 2011 májusában, a második kötetet az idén jelentették meg.
– Mindkét könyv rendkívüli kiadvány. Szinte egyedülálló eset, hogy egy kezembe került kéziratot miután elolvasok, azonmód meg is jelentetek. Visszaemlékezésekről van szó, amelyek nem nosztalgiába fulladnak, hanem az élet örömeit hirdetik. András teljes ember, helyén van az esze, tudja, hogy a világ miből áll, és abból mit kell elfelejteni. Reveláció volt az a mód, ahogyan egy, a magyar világunktól közel harminc éve elszakadt ember megpróbálja papírra vetni mindazt, ami kikényszerül belőle. Mesélőkészsége szinte egyedülálló a műkedvelők között. Ezzel az ember veleszületik, ezt nem lehet tanulni. A történetek, amelyek visszahozzák a régi Marosvásárhelyt, Erdélyt, bármelyikünké lehetnek. Különlegességre akadtam, beugrott gyerekkorom utcáinak bűvös háromszöge. Először nem értettem, hogy miért ugrabugrál az időben. Aztán rájöttem: a mesélő emberek ezerszer elmondanak egy történetet, és András úgy ír, mintha beszélne. Amikor végigolvastam, akkor állt össze egységes egésszé a könyv. Az őt Svájcban először ért hatások mélyen befolyásolták további életét – először menekültként, majd svájci állampolgárként. Senkit sem akar kioktatni: leírja a történteket, de úgy, hogy egytől egyig be lehet rámázni a benne szereplő embereket – mondta a méltató, majd a szerző vette át a szót.
– Olyan országból jövök, ahol ha valakit felkérnek, hogy spontánul beszéljen, egy fél évig készül rá. De most mégis spontánul beszélek. A második könyv nem fejeződött be, mert szeretnék még írni. Írni amúgy 28-29 éve kezdtem el: nem volt akinek elmondani élményeinket, útjainkat. Tíz-tizenkét oldalas leveleket írtam, amiket mind elküldtem haza – akkoriban sokan gyűjtötték a svájci bélyegeket, így egy sem érkezett meg. Azt kívántuk, hogy az unokáink tudjanak rólunk, arról, ahogyan és ahol éltünk. A család bátyámat, Mikit bízta volna meg a „krónikaírással”, de ő a könyvnek azt címet adta volna, hogy Az ’50-es, ’60-as és ’70-es évek Marosvásárhelyének nemi élete, így a megírás rám maradt… Szívesen írok blogot, így, olyan alapon, hogy a kiadók ennél nagyobb baromságokat is megjelentetnek, elküldtem az írásaimat a Mentornak – mondta a szerző, majd a jó hangulatú, humorban gazdag est végén a közönség kérdéseire válaszolt. – Ha mégegyszer újraélhetném az életem, ugyanazt csinálnám. Hogy ugyanúgy-e, azt nem tudom, ez nem tőlem függ, nem én voltam az, aki irányítottam, amióta a fiammal kézen fogva, gyalog átléptem a magyar-osztrák határt. Ami a családszeretetet illeti, nekünk a hitben volt az erőnk. Nem szerethetünk mindenkit, de hinnünk kell benne, hogy a másik jó ember. Ha nem hiszel a másikban, a szeretet csak megjátszás. Sokszor voltak a visszatéréssel kapcsolatos gondolataim, de az ott más világ. Onnan nem lehet idehozni energiát. Csak innen odavinni. Ezért is írtam a könyveimet és járok máig haza…