Az írásjelek lelke
Ha már a kérdő, felszólító mondat költészetéről vagy a kijelentő mondat őszinteségéről írogatunk*, nem hagyhatom szó nélkül az írásjelek üzenetét, melyek épp olyan beszédes nem nyelvi eszközök, mint egy színész számára a mimika, a taglejtés, a hanghordozás stb., melyek ugyancsak a nyelven kívüli eszközök családjába tartoznak.
„Az írásjelek jelentéstanával, történetével egyelőre még adós maradt a nyelvtudomány. Az írásjelek alkalmazása a poétika megíratlan fejezete.” Fónagy Iván
Ha már a kérdő, felszólító mondat költészetéről vagy a kijelentő mondat őszinteségéről írogatunk*, nem hagyhatom szó nélkül az írásjelek üzenetét, melyek épp olyan beszédes nem nyelvi eszközök, mint egy színész számára a mimika, a taglejtés, a hanghordozás stb., melyek ugyancsak a nyelven kívüli eszközök családjába tartoznak. De mondhatnám azt is, hogy a zenében, a szobrászatban, a festészetben, az építészetben is vannak ilyen nyelven kívüli eszközök, melyek nélkül nem beszélhetnénk igazi műalkotásról. Mert az igazi műalkotás egyik alapvető ismertetőjegye a tiszta, világos beszéd, és ehhez a világos közléshez az írásjelek is hozzátartoznak. A jelenkori költők jelentős része mellőzi az írásjeleket. A XIX. század utolsó negyedétől már fémjelzett személyek is közöltek ilyen fogyatékkal tüntető szerzeményeket. Szerintem az utóbbi évtizedekben az amatőrök fertőzték meg a jelentősebb alkotókat. Föltételezem, hogy sokan közülük nem is tudják pontosan megjelölni egy-egy vesszőnek a helyét. Föltételezésem számtalan szemléltető példával tudnám igazolni, ugyanis a kezembe került verseskötetek olvasásakor, akárcsak különböző prózai művekben, elég gyakran találkoztam a mondatelválasztó kötőszók (és, s, meg, vagy) előtt a hiányzó vessző bosszantásával. Ebben az esetben gyanítható, hogy a lektoroknak is kellene még egy kicsikét tanulniuk, ha már hiányoztak az V–VI. osztályok idején azokról a nyelvtanórákról, amikor erről is szó esett. Ám a figyelmetlenség, ami egy terjedelmesebb írásmű olvasásakor könnyen megállapítható, egy figyelmes bocsánatkéréssel megbocsátható. Ilyenkor szokás, azaz szokás volt hibajavítást mellékelni az utolsó könyvlapon. Szomorúan kell megállapítanom, hogy a diktatórikus korszak, mint sok egyéb másra, a központozásra is nagyobb gondot fordított. Néha komoly büntetést róttak ki a hibáért felelős személyre. Úgy látszik, hogy egy tolvaj világ demokráciájában már a pontokat és a vesszőket is ellopják.
Helyénvaló, ezért érdemes megemlítenem egy tehetséges és jelentős osztrák költő nevét, George Traklét (1887–1914), aki „…közvetlen a kinyomtatás előtt még tárgyalt kiadójával egy vessző elhagyása érdekében” – olvasom a Világirodalmi lexikon 15. kötetének 775. oldalán. Bezzeg, volt értéke akkor az írásjeleknek! Persze, napjainkban is értékesek, de ezt egyre kevesebben tudják. Nem úgy Fónagy Iván, a szakirodalom egyik legkiválóbb képviselője. A költői nyelvről c. értékes, tudományos igénnyel összeállított könyvében, a 446-449. oldalakon külön figyelmet szentel az írásjelek fontosságának. Néhány meggyőző mondatára szeretném figyelmeztetni azokat, akik igyekeznek több tiszteletet adni az írásjeleknek. „A jeltudomány szempontjából… az írásjelek szekunder, mesterséges jellegük ellenére jelentéshordozókká váltak és megelevenedtek, úgy viselkednek, mint a beszéd primer, természetes, hangos elemei.” Szerinte a megszakítás feszültséget kelt, a kettőspont jelentésbővülést jelez, a gondolatjel éles, tragikus fordulatot érzékeltet, a zárójel rejtettséget, kiemelést sejtet. És nemcsak ennyire, ennél többre hívja föl az érdeklődő figyelmét a szemléltető példákat követő értékelésekkel. Hasonló megállapításokat közöl a Világirodalmi lexikon 5. kötetének fogalommagyarázó cikkében (111-113. o.). Még gazdagabban szemlélteti, kimerítőbb magyarázattal érzékelteti azt az esztétikai többletet, melyet az írásjelek hordozhatnak egy költői alkotásban. „Csaknem minden írásjel különféle funkciókat lát el.” Szerinte a gondolatjel a költői ábrázolás eszközeként „feszültségkeltő emfatikus szünet.” „Költőivé válik a páros gondolatjel, amint egy gondolat közbeiktatásának tényén túl mást is kifejez.” „A költészet a hármaspontot is a kifejezésnek a legmagasabb szintjére emeli.” A zárójel „a költeményt közelebb hozza a hétköznapi valósághoz” – olvashatjuk figyelmeztető értékelései között. A pont, a vessző, a kérdőjel, a felkiáltójel ismétlődésének esztétikai értékét nem emeli ki, de gyakoriságukat a stílusirányzatokkal kapcsolatban tárgyalja, és statisztikai táblázatokkal szemlélteti. Amikor a felszólító, kérdő, kijelentő mondat költészetéről beszéltem, (Az emotív közlés művészete és tudománya c. könyvem 111-130. oldalain) azt akartam kiemelni, hogy azonos értékű mondatok ismétlődése és az őket elhatároló írásjelek is hozzájárulnak – többek között – a költemény szépségéhez, azaz ismétlési formákkal és variációjukkal éltetjük az érzést az igazi írásműben. Szerintem ez a megállapítás nemcsak a költészetre, hanem a művészet minden ágára érvényes.
Mindenki másképp értékeli azoknak a francia költőknek feltűnést keltő kezdeményezését (Mallarmé, Apollinaire), akik elsőként emlékeztetnek a korai középkor írásjel nélküli szövegeire. Nem sorolom sem őket, sem követőiket – ebből a szempontból – a haladás-közvetítők közé. Öröm számomra, hogy legkiválóbb költőink nem csatlakoztak hozzájuk.
Komán János
2012-ben, a magyar nyelv napján
