Az én Gyóni Gézám

Az erdélyi Pusztakamaráson töltött gyermekéveim szép emlékei közé tartoznak azok a nyári napok, amikor dologidőben, a délelőtti kapálás és az ebéd elfogyasztása után nem a ház körüli gyümölcsfák hűvös árnyékában kerestem a pihenés-feltöltődés lehetőségét, hanem szülőházam padlásán, egy kovácsoltvas retesszel ellátott faláda mellett. Ebben a faládában tartották szüleim családunk könyveit, feljegyzéseit, megsárgult leveleit, nagyobb testvéreim korábban használt tankönyveit. Valamennyiük porosan, megsárgultan, egy részük pedig egérrágottan állt ott, Isten tudja mikortól, milyen céllal… Hogy ezek miként kerültek kis-kútvölgyi parasztházunk padlására, a fiók nélküli faládába, ma sem tudom, csak feltételezem: sokat olvasó, gyakran könyvek, újságok, nyomtatott betűk világába menekülő nagyapám hagyatéka lehetett, akiről tudni vélik, hogy ősszel, szőlőőrzés közben is olvasta az újságot, a világ eseményeiről naprakész ismeretei voltak. Róla, közös nagyapánkról, Székely Gergelyről (1876–1958) a jeles erdélyi író, Sütő András írt többször, több helyen, felmenőire emlékező szomorúan szép családtörténeteiben. 

E láda kötetei közt bóklászva találtam egy fedőlap nélküli, mindössze 35 lapos, rozsdás fémkapcsos verskötetre, amelynek Gyóni Géza volt a szerzője. Címe: Lengyel mezőkön, tábortűz mellett. Versek. Írta: Gyóni (Áchim) Géza pionir. A cs. és kir. várparancsnokság jóváhagyásával a küzdő katonák karácsonyára. Przemysl 1914. 

A kilencoldalas bevezető után, egy külön lapon csak ennyi olvasható: A przemysli kötet lehető hű nyomdokai utánzata. A következő oldalon, a cím fölött, gyönyörű fekete betűkkel, kézzel írt ajánlás látható: Méltóságos Rákosi Jenő úrnak nagy tisztelettel Gyóni Géza. 

A lap közepe táján, közvetlen a szerző neve alatt a következő négy sor olvasható:

 

Reménykedő magyaroknak

Küldőm át a légen.

 Reménykedő magyarokkal 

A jó Isten légyen!

 Przemysl, dec. 20.

Gyóni Géza x

 

Akkor, az 1960-as évek elején Gyóni Géza kötete jelentette számomra – nagy választék nem lévén – a szép magyar lírát, a hazájától távol harcoló, derekasan helytálló magyar katona hazavágyódó reménységét, a magyar hon iránti hűséget. Ezek voltak számomra – húsz évvel a második világégés után – a kiszolgáltatott helyzetben lévő honvédek égbe nyúló jajkiáltásai. Annyira magamnak éreztem és szerettem Gyóni Géza verseit, hogy a kötet 25. és 50. oldalára beírtam a nevem kék stintával, mert féltem, hogy elvész, vagy valaki eltulajdonítja. 

A verseket – amikor időm volt – többször újraolvastam, próbáltam értelmezni, a sorok mögé bújtatott kódolt üzeneteket megfejteni, a könnyebb, dallamos lejtésűeket félhangosan szavalni… Igencsak érdekes a kötet előszava, amit a szerző egyenesen az Ítélet Istenének ajánlott: 

„Őrangyalomnak ajánlom, aki a gránátok földjén, orosz nyavalyák közt, észak vészes és hajszás éjszakáin, füstölgő falvakon, fagyban és sárban, ostromlott várban, hősök avatásán, árulók ítéletén és az életért vívott szent háborúnak ezer halálos szépségében és veszett nyomorúságában előttem és fölöttem járt s nem engedte, hogy e versek elvesszenek, hanem az Ítélet Istenét kegyelemre síró asszony-akarattal akarta, hogy hazaérjenek és új életet hirdessenek.” Przemysl, 1914. december hó. Gyóni Géza.

Ezt a kötetet őrzöm ma is, immár őszbe borult fejjel, fél évszázaddal a rátalálás után.

*

 

Gyóni (Achim) Géza, a Nagy Háború költője 1884. június 25-én született a Dabas melletti Gyónon. 1914-ben, a szarajevói merényletet követően behívják katonának, s nyolc hónapig Przemysl városban harcol. 1915. március 22-én kerül orosz fogságba, a szibériai Krásznojárszkba szállítják, ahol pontosan 33. születésnapján, 1917. június 25-én hunyt el. Rövid élete során hatkötetnyi verse született, legismertebb a Csak egy éjszakára küldjétek el őket! című, melyben a gyűlölet hangja szólal meg az otthonmaradottak, a katonákat harcba küldő hatalmasságok ellen. (sz.f.)