Részletek a 75 éves Farkas Árpád költővel, szerkesztővel folytatott születésnapi beszélgetésből
– 2002 júniusában Pusztakamaráson ünnepeltük a 75 éves Sütő Andrást. Templomozás után, amikor helyet foglaltunk a szülői ház udvarán megterített asztalnál, Asszonyidő című köteted tettem eléd azzal a kéréssel, hogy dedikáld. Ezt írtad bele: Székely Ferencnek Sütő Andrást ünnepelve – immáron férfiidőben – szeretettel Farkas Árpád. Pusztakamarás, 2002. jún. 16. Számíthatunk-e arra, hogy lesz férfiidő is?
– Az Asszonyidő nyilvánvalóan egy kort, egy történelmi korszakot jelölne meg, mégpedig szintén többrétegűen, amikor ismét lehetett, kellett volna mondani: áll, mint férfi a gáton. De a férfiak sehol nem voltak, csak a pult alá bújt, a pult alól valami élelmet előkapirgáló asszonyok, és megnőtt szerepük a magyar anyáknak, azoknak az asszonyoknak, akik minden férfiínséges időkben pótolták a nemzeti tovább-élést. Nos, ebben az írásban az is van, hogy mit tesznek ez idő alatt a férfiak. Gyűléseken ülnek összepréselt ajakkal, és rágják a csepűt. Bizony-bizony nem dicsekedhetem azzal, hogy közéjük tartoztam, szerencsém volt, de férfijaink nagy része végigpártgyűlésezte, végiglelkesedte és -tapsolta az életet, míg az asszonyok hosszú beszerző körutakon jártak, ezért volt asszonyidő az, és én reménykedtem abban, hogy kilencven után, mikor még sűrűbben írtam kissé hasonló szálú szöveget, meg tudom majd írni a Férfiidő című könyvemet is. És meg kell vallanom, nem a férfiidő jött el, hanem a hermafroditák ideje. A férfiakból egyre kevesebb van még ma is. A hermafrodita-idő pedig azt jelentené, hogy a megalkuvó férfiak sokasága népesíti be életünket. Fönntartom, hogy aktuális még ma is az asszonyidő, és természetesen tudom, ha ilyen súlyos szavakat mondok, mindenki csak annyit vesz magára, amennyi érinti. Így hát itt senki már bele nem pirul, ezért még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy nemcsak a hermafroditáké, hanem a hímringyók ideje is eljött. A hímringyóké, akik miközben bambulnak a ködbe, riszálnak a húsosfazéknak. Nos, hát a kérdésre az a válaszom, hogy az asszonyidő még mindig nemesebb volt, mint az, amit nekem naponta látnom-tapasztalnom adatott a társadalomban. Nem az életben, a társadalomban.
– Milyen gyakran írsz verset?
– Sohasem tartottam a költészetet olyan csinos és hűséges széplánynak, akinek mindig a kedvében kell járni, s minden szeszélyét kiszolgálni. Eszköznek tartottam arra, hogy egy bizonyos korszakban a közérzetemről tanúbizonyságot tegyek. Csupán ennyit akartam, s nem megváltani a világot. Elég fiatalon rájön az ember arra, hogy a költészet erre alkalmatlan. De azt nem merem könnyű szívvel kijelenteni, hogy többet verset nem írok – mert még most is írogatok –, csak éppen nem látom a helyét a nap alatt.
Valóban akkor írtam verset, amikor éreztem a tétjét. Az írás olyan, mint a biciklizés, ha egyszer belejöttél, nem tudod abbahagyni. Írok, csöpögtetek tintát a mai napig is, nem jelentetek meg rendszeresen a sajtóban verseket, de ülök egy kis erdélyi völgyben, mely szülőfalumhoz hasonlít, írogatom az őszikéimet, csuklóból, reflexből, de teljes odaadással.
– Mikor kezdtél verset írni?
– Körülbelül 18-19 éves voltam, mikor tollhoz nyúltam, olyan értelemben, hogy értelmezzem is azt, amit írok, ne csak elragadtatottságomban fogalmazzak versikéket, mint a kamaszok általában. Ez idő alatt kellett végignéznem, miként lakoltatják ki házukból a siménfalvi nagyszüleimet; és jó néhány évig egyik rokonuknál kellett meghúzódniuk a nyári konyhában, ott fogadtak engem, az unokát. Akkoriban az udvaron, utcán tyúkok és libák szaladgáltak, és vasárnap levágtak belőle egyet-egyet, bőven szórta áldását a föld, telente a padlást itt is leseperték, csobogott a Nyikó vize, benne gübék, melyekben kézzel halat lehetett fogni, boldog gyermekkorom volt. És nem hallottam magam körül sápítozást, csak időnként nagyanyám rázta a kukoricacsövet, miközben fejtette, hogy azt a kurva Sztálin apátokat! De azt sem értettem én pontosan. Sőt Sztálin halálakor, kilenc-évesen én is sírtam a többiekkel együtt. Azután sokáig nem tudtam, ki él, ki hal meg, be kellett nőnie a vers-fejemlágyának ahhoz, hogy megértsem, mennyivel értékesebb egy száz-kétszáz éve halott költő, hogy csak a költészetről beszéljek. De minden sokkal értékesebb a mindenkori világban, mint a napi politikai értékekhez kötött gyász- és örömindulat.
– Gyakran szoktatok hazajárni a Nyikó mentére, Siménfalvára?
– Unokáimat nemrég elvittem a faluba, szép látvány volt, mikor a falu köré tölcsér formájában hullámzó és alácsurgó, a megművelt és megművelhető földeken körbehordozva tekintetünket, Bálint gazda, gyermekkori barátom, nálam legalább 15 évvel idősebb, s egyben a legfiatalabb embere a falunak, körbemutatott, szólván: Árpád, ami sárgát látsz, az mind a ti földetek. Sárga a vadrepce volt, a megműveletlen földeket jelentette. Én földrajzilag nagyon távol élek ahhoz, hogy valahol a környéken embert kereshessek, megműveltetni ezeket a földeket. Ennek ellenére számomra is élmény volt, amit unokáim tapasztaltak, kissé körbesétálgatva az úgynevezett főterén a falucskának, mindenünnen kihajló öregasszonyokkal találkoztak, akik megkínálták őket egy-egy almával, behívták a kertjükbe, hogy szedjenek gyümölcsöt a fáról, ilyen jellegű kedves gesztusokkal nemigen találkoznak abban a városban, ahol élünk.
Két meghatározó és jelentéktelennek tűnő élményt ragadnék ki gyermekkoromból. A nagyanyám kenyérsütését a kemencében, amely szertartásszerű volt: dagasztás előző este, illetve kora hajnalban, délig kellett kelnie a tésztának, és a teknőről lekapart maradékból madarat, vakarút sütött. Azt ropogtattuk, miközben a pincében komlóból és árpából házi sör főtt. A krumplis kenyér íze végigkísért engem azon a csodálatosan gazdag amerikai utamon is, ahol csak „fűrészporból” készült kenyeret lehetett enni. Ízetlen, sótlan, gazdag amerikai hölgyek számára fogyókúrás recept szerint sütöttet.
A másik a gyermekszerelem. Kamasz fiúk, lányok ma már úgy beszélnek erről a szent dologról, mint akik körülbelül ötven éve túlestek rajta. Cinikusan, hányaveti módon. Mind szóban, mind magatartásban. Na, nem bántom őket, mégis övék az eljövendő beteljesülő szerelem. De vajon emlékszik-e valaki arra, hogy négyéves korában volt egy gyönyörű kislány, egyidősek, és bujkáltatják szerelmüket, mert titokban annyira összejátszották egymással a világot, hogy rejtőzniük kell, csűrben, udorban, és milyen magasztos élmény, mikor a nagymama az ágy alól seprűnyéllel kotorássza ki, s ujját az ajkára téve jelzi, hogy nem árulja el senkinek őket. Nekem azóta a szerelem szent, szerelmes verseket – úgymond – nem írtam, csak szerelemtárgyúakat.
Szerelmes verseket azért nem írtam, mert többnyire az szólított fehér papír elé, amit sokakkal szerettem volna megosztani, a szerelem tartományát magánszférának érzem, tudom, nagyon megsértődnének klasszikusaink, ha ezt akár gondolatban rájuk erőltetném, mert akkor hol lenne a gyönyörű magyar szerelmi líra? Persze, szándékom, célom mindig az volt, hogy minden belső titkomat, vívódásomat megosszam a világgal, ezek a vívódások – noha keveset írtam – akkor jutottak szóhoz. Attól nekem szerelemtárgyú verseim még vannak, udvarlóverseim nincsenek, udvarolni, úgy gondoltam már kamaszkorom óta, nem verssel kellene, hanem személyes jelenléttel.
– Mit jelentett számodra még a gyermekkor?
– A gyermekkor nekem szűk és bezárt világot jelentett, egy kis falut, ahol a kapukat soha nem zárták, ahol az embereknek a mezőn is volt veteményese, soha egy szál hagymát, egy fej salátát ki nem tépett senki arra járó. Soha egymás kaszálójába bele nem kaszáltak. Sőt, akik ebből a világból jönnek, tudják, hogy a kaláka, az egymást segítő építkezés volt éltünk jellemzője. Így épültek fel házaink, az életünk. Abban a kis faluban kultúrházat, iskolát építtetett apám, s ott tanított négy éven át. Akkor még volt 22 gyermek, négy osztályba elosztva a faluban. Volt tanítói lakás. Viszonylagos jómódnak kellett lennie, ha az én szám nyáron mindig fekete volt a faepertől és fehér az istállóban fejt friss tejtől. Ez a falu rendkívüli közösség volt, ebben a faluban minden ember írástudó volt, nagy hagyománya volt az iskolázottságnak, nemcsak olvasott emberek voltak, de lakói, gazdái a falunak, csaknem egy életszínvonalon éltek. A falu régi papjai tanító szerepet is betöltöttek, könyvtára volt a parókiának, de voltak házak, ahol például teljes Jókai-sorozatot tartottak. Nagyapám a tornácfára könyökölve legalább húsz Petőfi-verset tudott elmondani. A falu mérlegkezelője, Sófalvi Dénes bácsi Ilosvai Selymes Péterrel traktálta a várakozó szekeres gazdákat. Jellemző volt, hogy az úgynevezett Udvarhely-vidéki őzést nem használták, míg egy kilométerrel arrébb, Siménfalván már ilyen ízekkel igazították útba – mönnyön csak átal a högyön lábujjhögyön, hogy hamarabb lögyön – a sietős magyart. Azóta is mondogatom tréfásan pesti barátaimnak, lehet, hogy darabosabban, szikárabban ejtjük a szót, nem tudjuk olyan szépen énekeltetni a szóvégeket, mint a Lipótvárosban. Én, aki Udvarhelyszékről származtam át Háromszékre, nem ejtem a nyílt „e”-t, de a gyermekeim, unokáim sem. Megtartottuk azt az anyanyelvlejtést, amit örököltünk.
Természetesen több nagy felfordulás áldozata volt egy század alatt a falu is, de egy ideig nem kellett javait félteni. Talán azért sem, mert versfaragó tanítója a múlt század végén már megrímelte: Veszett Máté Rebekája, ugye jó a más hagymája? Azóta lopásról nem lehetett hallani, csak közvetlenül a téeszesítés után kötötték el Jucika néni szekérkerekét. Meg is bomlott ezzel egy világ morális rendje. Engem pedig a falucskához láthatatlan, erős szálakkal ez kötött, belőle terebélyesedett ki egy olyan erkölcshöz tapadó, napraforgó-paripán száguldozó, lipinkázgató, le-lehúzó és fel-felemelő világ, meghatározó további életem folyamán, minden gesztusomban, lépésemben és természetesen versbe faragott világomban, melynek gyökerei őáltala, e kis közösség által századosak.
– 2004-ben, 60. születésnapodra a csíkszeredai Pallas-Akadémia egy díszkötettel lepett meg, amelynek Határtalanul a címe. Vajon milyen határokra gondolt a kötet ötletgazdája-szerkesztője, Kozma Mária?
– Többféle határon keltünk át mindannyian. Keltünk át országhatárokon, régebben ritkábban, mint most, és társadalmi határokon is. Léptünk át különböző kiszabott, megszabott sorompók közé zárt normatív határokat. Nemcsak a hagyományos Székelyföldét, ahogy a székelyföldi rendek a határőrzést megkívánták volna, hanem újabb határokat is. Annyi országhatárt átléptünk, miközben egy helyben maradtunk, megülve Székelyföldön úgy jó néhány fél évszázadot... Úgy élve és maradva Székelyföldön, a világ egyik csücskében, hogy közben az egész földet magaménak tudhassam. Egy idő után nem ringattam magam abban az illúzióban, hogy a csillagokat fogom meghódítani. Gondolván, feladatnak is elegendő szellemileg alaposan meglakni egy tájat, egy kis részét a Föld golyóbisnak.
– Gondoltál-e valaha arra, hogy jó volna nyugatabbra menni?...
– Még kilencven elején minden tisztázandót megfogalmaztam, elsősorban önmagam számára. Azt is, hogy oly összetettek és sokfélék az emberi életutak; a sokat gúnyolt, úgynevezett „sepsiszentgyörgyi helytállásról” sem beszélnék, és nem dobálnék tücsköt-bogarat az elmentek után, mert mindegyiküknek megvolt a maga valós vagy házilag fabrikált motivációja. Az egyik azért ment el, mert besúgónak akarták beszervezni, inkább a kifelé utat választotta, minthogy vállalja, a másik nem bírta az anyagi terheket annyira, s többnyire egy jobb élet reményében. Én azért mondtam, hogy hűtlenül nem hagytak el, mert azok közül a barátaim közül, akik a kozmopolitizmust választották már fiatalkorukban iránytűként, egyre több a transzilván érzelmekkel vagy érzelmeskedéssel hazaszóló, a nosztalgiázó. Én ezt meg nem vetem, de azt biztosan merem állítani, hogy értelmiségünk megcsappanását nagyon megéreztük és érezzük nemcsak a művészetekben, hanem a medicinában is, minden területén létünknek, hol csorbát villant a minőség. És ez még, sajna, fokozódni fog az eljövendőkben. Nem tudom. Van két leányom, és én soha nem biztattam őket az itthon maradásra, ők maguk fogalmaztak úgy, Kolozsvárról csak Nyugatra vagy Keletre léphetnének tovább, s bátorságból vagy gyávaságból, esetleg merő kalandvágyból a hazafelé utat választották. Kinga lányom például barátait le akarta beszéli arról, hogy kitelepedjenek Magyarországra. Nem sikerült. Ha sikerülne végre kinyitni magunkat a nagyvilág felé a legfiatalabb nemzedékek számára, és nem lennének ezek a zord gazdasági és életszínvonalbéli disszonanciák, ezek az óriási különbségek ország és ország között, s önrendelkező életformát sikerülne teremtenünk, ötven év múlva talán nem is lenne ez kérdés.
– Mi a véleményed a szép magyar beszédről, anyanyelvünk ápolásáról és ünnepéről?
– A nyelvet úgy tartom a legtermészetesebb életelememnek, mint a levegőt, amit beszívok, és melyet kienged a tüdő magából, figyelembe véve, hogy állandó veszély is fenyegeti. Kétfajta is: az, ami a konzervatív nyelvőrzők részéről tapasztalható, és az, ami elmossa, szétmossa kötőanyagait. Be kell vallanom, hogy nem áll közel hozzám a főleg prózában, de versben is megszaporodott, laza, germanizmusokkal szándékoltan terhelt, a kötöttség látszatát és görcsmentességét imitáló magyar beszéd, amely ma eluralkodóban van minden rendű-rangú médiában, s amelyet én panyókára vetett anyanyelvnek, inkább vicogva kísért, mint a fogalmazás mélységeiig lenyúló koncentrálásnak nevezhetnék. Sétálgató, lófrálgató beszédnek érzékelem ezt, arra is célozva, hogy talán Pest-Buda egyesítésekor, annak idején, a XIX. században Arany János margitszigeti tölgyei alatt nem türemkedett annyi idegen elem az irodalmi nyelvbe – erre Arany János elsősorban a fedezet –, mint manapság. Nem vagyok finnyás, nem vagyok kényes, én mindenféle versbeszédet szeretek, ami mögött pokolra kellett annak mennie, aki dudás akart lenni. A versben kivételes önkifejezési lehetőséget láttam, még ha ritkán is éltem vele, olyan ünnepet, olyan klarinét- vagy akár tárogatómentes, sárból, szennyből gyúrt fesztivitást, amelyre csak a mélyre néző és mélyből feltörő, koncentrált beszéd képes. Amikor az anyanyelv ünnepére gondolok, akkor két olyan személyiség is eszembe jut, mint Sütő András vagy éppen Tamási Áron, akiről kevesen tudják, hogy nem posztóharisnyában, nyűtt bakancsban rótta a világot. Soha nem ült fehér papír elé, amíg meg nem borotválkozott, s fehér inget nem öltött, megtisztelve ezzel az írott szót. (Egyébként, ha valamiben sikerült őt utánoznom és követnem, ez az egyetlenegy külsőség az.) Hogy a magyar nyelvnek milyen erényei vannak, azt igazán csak a műfordítók érzékelhetik. Például az újlatin nyelvekből fordító vagy átültető, honosító élménye lehet, hogy mennyivel kevesebb szóval lehet magyarul visszaadni a bőségesebb és szaporábban áramló versbeszédet. Mondom, én nem bíznám magunkat csak a meglévő nyelvre, a pincében, padláson is vannak kincsek, a mező tele, az utca tele, ugyanakkor az utcán szemünk láttára romlik és vásik, hígul a nyelv, ezért én úgy érzem, hogy a tudós, kutató emberek mellett költőink feladata igazán a nyelv őrzése és korszinten tartása.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
