2024. november 23., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ki tudna eligazodni a lélek rejtelmei között? Ki láthatná át az agyakban honoló gondolatgomolygást és a lélek fölöttébb zegzugos kitüremkedéseit a normalitás kalodáiból? Bizony senki, mondanók szkeptikus csodálattal.

Ki tudna eligazodni a lélek rejtelmei között? Ki láthatná át az agyakban honoló gondolatgomolygást és a lélek fölöttébb zegzugos kitüremkedéseit a normalitás kalodáiból? Bizony senki, mondanók szkeptikus csodálattal.

Vegyük például ezt a most még javában fenyegető, zajló árvizet, amely Magyarországon a Duna menti településeket fenyegeti. Néhány évvel ezelőtt Baján voltam, amikor a Nagy Folyó óriási árhullámmal fenyegette a testvértelepülést. Az akkori városi elöljáró, bátran mondhatom kedves ismerősömnek, magától értetődően kért meg, hogy segítsek felhordani a gépeket és könnyű kerti bútorokat az ártérben épült nyaralójából az első emeletre. Meg is tettük egy Vásárhelyről áttelepült orvossal. Nem oláhozott le, nem fujjozott, de nem is borult a nyakunkba, természetesnek vette az emberi, baráti segítséget. Holott nem voltam magyar állampolgár, magyarigazolvány sem lapult a zsebemben, csak szorult belém némi szolidaritás. És közben vicceket mondtunk egymásnak, mintha pikniken volnánk és nem a múlt évszázad legnagyobb árvize elől menekítenénk az értékeket.

Egy hölgyismerősöm a könyvpofán (facebook), aki csak néhány hete telepedett át Nógrád-klacsmányba, felajzott hazafisággal ítélte el a marosvásárhelyiek szép emberi gesztusát, mondván Magyarország rendelkezik oly tehetős (értsd: tettrekész) 10 milla polgárral, akik egyedül is meg tudják védeni az országot a nagyvíztől, nem kell hozzá erdélyi segítség. Az amúgy érzékeny hölgy, akinek legfőbb gondja a legyünk barátok a tutaj- és léghajó-közlekedésben, e célből több közmédiát is ostrom alá vett, mit sem ért abból az egyszerű viszonylatból, amit úgy hívnak: kölcsönös szolidaritás. Vagy fogalmazhatnék sarkosabban: nemzetben gondolkodás.

Amikor a magyarországi pártok vezetői kinyilatkoztatták a treuga deit (az isten békéjét) a katasztrófa idejére, amikor igencsak elkél minden segítség, lapát, izomerő, akkor kerekedtek fel valószínűleg szerszámokkal és elszántan. Nem elég, gondolták azok a vásárhelyiek, az erkölcsi támogatás, az aggodalom és sopánkodás a tévékészülékek előtt, hanem a helyszíre utaztak. Tudták a dolgukat.

Két okból is tették. Ők itt és most komolyan vették a kettős állampolgárságból fakadó kötelességüket (hasznosabb, üdvösebb ez, mint a látatlanba való beszavazás), másfelől úgy érezték, hogy valamilyen módon viszonozni is lehet a Magyarországtól kapott támogatást, segélyt, melyet csak az utolsó 23 évben számolatlanul, de elszámolási kötelezettséggel terhelten kapott az erdélyi magyarság ilyen vagy olyan formában.

Hogy egy része a lakosoknak (a bunkóbbja) idegenkedve fogadta (ez erre a legenyhébb kifejezés), erre valóban nem lehetett számítani. Azok lehettek, akik a december 5-i népszavazáson sem kértek belőlünk. Ők ugyanis úgy gondolták, hogy Erdélyben csak csíksomlyói búcsúk vannak, mélyszegénység és a néprajzi múzeum viaszbábui kalotaszegi/zsinóros-atillás/székely helyretyutyu viseletben kéregetnek az országutak szélén. Romlott magyarsággal. A lehívható uniós/azeri segítség helyett – meglepetésükre – hívatlan érkeztek az erdélyiek.

Nem tudom, miként fogadták volna az önkéntes (akarom mondani: öngyilkos) palesztin partizánok segítségét, akikért a szélsőjobb oly hevesen síkraszáll.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató