Artemisz és Bambi

A munkavédelemre gondolok. Kockázatfelmérésre egy külszíni kőfejtőben. Csörömpölésük már az ablak alatt szaggat. Hat óra harminc, meg ez a szó, hogy vibrációs expozíció.

Néró

A munkavédelemre gondolok. Kockázatfelmérésre egy külszíni kőfejtőben. Csörömpölésük már az ablak alatt szaggat. Hat óra harminc, meg ez a szó, hogy vibrációs expozíció. Nem látom, csak hallom, ahogy légkalapácsok „verik szét a hajnalt.” Fekszem, és a plafont bámulom vérágas szemekkel. Nem tehetek ellenük semmit. Mit is tehetnék, ilyenkor, mikor az ember maga is egy merő zaj és feltört aszfalt.

– Habos lesz a vére, ha öt percnél tovább csinálja – mint a mosogatólé! – sopánkodott egyszer valamelyik vidéki nagynéném. A kórkép neve egyébként kéz-kar-vibrációs szindróma – olvastam később valahol. Vibráció elsősorban különböző préslégszerszámok használatakor keletkezik. A csontokra, izmokra, ízületekre, inakra, az erekre, sőt közvetve az egész idegrendszerre is hat. Egyes csontokban kis felritkulások, üregek keletkezhetnek. Sőt: a magasabb rezgésszámú vibráció az erek görcsét is maga után vonhatja – írták ugyanitt. Nem beszélve a halláskárosodásról. De aztán, amikor végre abbahagyják, olyan súlyos és áthatolhatatlan csöndeket hagynak maguk után, mint egy Pilinszky-vers záró sora.

Nyolc óra múlt öt perccel. Az idő nyálkás, ködös, az ég csapadéktól terhelt, mint egy esővízzel megtelt, leszakadni készülő ponyvatető. Nadrágot húzok, „ürítek”, arcot mosok. Az első dolog, ami eszembe jut, hogy szerencsére nem megnyitó, csak bevezető. Mert a megnyitó az azért mégiscsak más: szó szokott esni benne Istenről, hazáról, ecsetkezelésről, én pedig, be kell lássam, egyikhez sem értek. Aztán hirtelen beugrik M., hogy megint a Burger Kingben fogunk találkozni, mostanság ott szoktunk, egyszóval, hogy M. majd biztos segít. (Lassan nem merek kiadni olyan szöveget a kezemből, amit M. ne nézett volna át. Mindjárt küldöm neki ezt is.)

– Az egyik kezében lírát, a másikban egy szelet nyers húst tart. Karja egy mérleg karja. Tenyerei egy mérleg serpenyői. Mögötte lángokban: Róma. Ha a serpenyők nem a hús javára billennek el, hanem a zsarnokság, az akarnokság van túlsúlyban, és az ifjú császár képes az alkotás medrébe terelni parttalan őrjöngését, talán nem válik belőle vérszomjas türannosz – írom M.-nek e-mailben az egyik festmény kapcsán, meg hogy fél kilenc, Astoria. – Kosztolányi verziójában Néró Agamemnón c. elégiáján dolgozik, melyet nevelője, Seneca nem dicsér eléggé, és ez a megfontolatlansága később az életébe kerül. Szóval, írom M.-nek, ehhez tartsa magát ő is, és remélem, veszi a lapot. Valahogy öröklődnek ezek a kegyetlenségek, összeadódnak. Az idősebb Agrippinában benne volt az ifjabb Agrippina és fia, Néró gonoszsága is. Tükör a tükörben. Mackósajt a mackósajtban. Vagy ahogy Pollágh írja Acsai Rolandnak:

„mert minden Dédi

anya és nagyanya.

Három az egyben. Mátrjoska.

Baba.”

Aztán kilépek a házból, bele a hasábokra osztott télbe.

– Hajót nevezni el szarvasról. Ez lehet a totális nyugalom definíciója – mondom M.-nek már a Burger King piros bőrülésén terpeszkedve. – Az
„arany suta” egy angol „galleon” volt, amivel Francis Drake helyettes admirális, I. Erzsébet királynő politikusa másodszor megkerülte a földet – mesélem két szippantás Sprite között, de közben már Artemiszre gondolok, az állatok úrnőjére, meg hogy, ha majd írok a képekről, hozzá kéne hasonlítani a festményen szereplő állatarcú lányt. – Eredetileg szarvasalakban imádták. Később, miután a görög istenek antropomorffá váltak, mint szarvastehén, önmaga négylábú kísérője lett. Őt vadássza le Agamemnón, miatta áll meg Trója alatt a szél, miatta rostokolnak a hajók. Őérte cserébe kellene föláldozni Iphigeniát. Van benne anyag. De újra megírni minek?

– Artemisz… Nem inkább Bambi? – jegyzi meg elmésen M.

– Bambi őz volt. Az 1923-as Felix Salten-könyvben legalábbis biztosan. A Disney változtatta szarvassá – tudálékoskodom.

– Jól van, bazmeg, akkor tessék: Juhász! – csattan föl M. – Éjszakánként biztos ez a lány is szarvassá változik, mint az a fiú, akiért szitakötőszemű anyja virraszt abban a Juhász Ferenc-versben. Hívja, de nem jön haza:

„ha én visszamennék

földön görgetnélek,

eres kis emlődet

patámmal megtörném,

szarvval szurkálnálak,

foggal harapnálak,

ágyékod taposnám.”

– Persze, persze, vagy a magyar mondavilág totemállata – emelem a nem létező tétet –, a hatlábú szarvasünő, a csodaszarvas-ősanya, akit a fiútestvérek ragadozó állat vagy vadász képében űznek. Természetfölötti lény: ünő létére agancsos, olykor hat lába van, csillagos a szőre, arany a patája, a Napot és a Holdat hordja az agancsában.

„szarva minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop,

szarva minden ága magasfeszültségű-áramvezeték”.

– idézi megint szóról-szóra M. a Juhász-verset. (A memóriája mindig is jobb volt, mint az enyém: gyakorlatilag fotografikus, vagy diktafonszerű, nem tudom, lehet, hogy hallás után jegyezte meg.)

– De nem csak szarvassá változik… Van még a képeken egy csomó másik állat is – közlöm lemondóan M.-mel, ekkor már a bárpultnak támaszkodva valamelyik Kazinczy utcai kocsmában. Segíteni próbál, látja, hogy bajban vagyok. Ovidiust említi, meg a Metamorphosest. Kösz szépen – mondom némi iróniával a hangomban, miközben emlékeink között böngészve, mint egy tartalomjegyzékben, próbáljuk fölkutatni a madárszimbolikát.

– Tegyük föl, hogy a féltestvére apja hattyú képében lepte meg az anyját, mint Zeusz Lédát. Ő pedig tojásból kelt ki, mint Klütaimnésztra, hogy később a zsarnok férje, a mítosz szerint Agamemnón életére törjön.

– Mindig csak ez az Agamemnón – fitymálja le az ötletemet M.

– Várj! Mi van, ha ő Vörös Rébék, az ördögi kerítőnő, és épp az Arany-balladák homályából szállt a festményre, hogy pokollá tegye valami szerelmespár életét? –vetem közbe föllelkesülve.

– Negatív vagy! – torkol le M. – És ha ő a Szentlélek, aki galamb képében Krisztus vállára szállt, mikor Szent János megkeresztelte?

– Vagy aki csőrében olajággal tért vissza Noéhoz, jelezve, hogy véget ért az özönvíz. Igazad lehet – látom be végül töredelmesen –, egy másik festményen mint a Napba öltözött asszony szerepel, a bárány, azaz Krisztus menyasszonyaként. Ahogy János látja Máriát a Jelenések könyvében. Nézd meg – töltöm be a képet futólag a Facebookról M. okostelefonja segítségével–, még a pápa is leborul előtte.

– Valahogy egyszerre a jót és a gonoszat is szimbolizálja. Mint Hessénél Abraxas, a gnosztikus, dualista istenség.

– Megjegyzem, Hessénél Abraxast is a tojásból kitörni készülő madár szimbolizálja –vág föl olvasottságával M.

– És a ló? Mi a helyzet a lóval? – kérdezem a bárpulttámasztástól jócskán elcsigázva, miközben próbálom túlkiabálni a kocsma ricsaját.

– Freud analógiája szerint a tudatos a tudattalanhoz úgy viszonyul, mint a lovas a lovához. – üvölti a fülembe.

– Ilyenformán ha a lány a lova mellett áll, egy szintre kerül vele, megszelídíti a tudattalanját – próbálom megfejteni a feladványt. – Hiszen önszántából szállt le, és nem pedig a ló vetette le. Kleist Homburg hercegében Homburg a csatatérre érkezése pillanatában leesik a lóról. Egyfelől, mert egy lúzer, másfelől, mert ezzel Kleist tökéletesen szimbolizálja, hogy antihőse egyáltalán nem ura tudattalanjának.

Már a mű elején is meggyűlik vele a baja, mikor a nyitó jelenetben
„manipulálják” az álmait, tehát elhitetik vele, hogy álmodja a valóságot.
Bár Kleist aligha utalt Freudra, hermeneutikailag olvasva működhet a dolog.

– Ezt nevezem én dialogicitásnak – mondja cinikusan M., hogy aztán rögtön rövidre is zárja a vitát: – Az efféle boncolgatásnak sosincs vége: hagymaeffektus, vagy hívd, ahogy akarod: a végtelenségig zsugorodó Mátrjoska-babák.

Éppen válaszolni készülök, mikor egy jól öltözött, negyvenes úr lép oda hozzánk, és kedvesen figyelmeztet, hogy ha esetleg kérnénk még valamit, azt most tegyük meg, mert hamarosan zár a bárpult. Csak ekkor vesszük észre, hogy még mindig ugyanazt a rozé viceházmestert és kis almafröccsöt szorongatjuk a kezünkben, amit még egy órája vásároltunk a fenti pultnál. Aztán a pénztárcámra pillantva tudatosul bennem, hogy itt eposzi kellékek nélkül nem megyünk semmire: a kevéske apró, ami a tárcámban maradt, még taxira sem elég. Jól jönne egy laza deus-ex machina, mondjuk Apollón sárkányszekere – így nem jutunk haza, legfeljebb gyalog, így nem hordjuk ki lábon a náthát. De a séta legalább jót tesz, és aludni is jobban alszik az ember, ha előtte szívott egy kis friss levegőt. Hajnaltájt mégis izzadtságtól csatakosan ébredek. Újból a meg-megiramodó, szaggatott csörömpölés, az a dobhártyáig hatoló pulzálás – talán Héphaisztosz kovácsolja Akhilleusz vértezetét – motyogom valami félig-meddig delíriumfélében, pedig csak a migrén légkalapácsa őrjöng kitartóan a halántékomon.