Ariadne XXVI – Békét hirdetne a lobogó

Ha Ariadné marosvásárhelyi követőin múlna, biztosan kivezetnék a világot az agresszió, a háború borzalmas labirintusából. Textilművésznőink jó negyedszázada évről évre a humánum, a béke, a szépség és jóság legbecsesebb értékeit mutatják fel kiállításaikon, alkotásaikkal az élet, a teremtés dicséretét zengik. Sokféleképpen, hagyományosan és mindig megújulva, költőien és tüskékkel telten, gondokba merülve és mosolyra készen, szellemesen és karikírozva, egyszerűen és díszesen, klasszikus tradíciók jegyében és abszurd korunk groteszkségével, de mindig szívvel, lélekkel, tudással, tehetséggel telítve a látványt. Példát mutatva munkából, kitartásból, alkotó lelkesedésből. Nem most mondom először: ha nem lenne, az Ariadnae kiállítást ki kellene találni, mert nélküle szegényebbek lennénk. Nagy Dalma és kolléganői, kollégái szerencsére már 26 esztendeje megálmodták, megvalósították ezt a textilművészeti eseménysort, amely azóta is cáfolhatatlanul bizonyítja életképességét, és valahogy úgy rögzült a köztudatba, mint valami kedvderítő tavaszhírnök. Akkor is jelentkezett valahogy, amikor ilyen-olyan bajok árasztották el a világot. Az idén a szokásosnál is hamarabb, március elsején nyitották meg tárlatukat, amelynek népszerűségét az is jól érzékelteti, hogy az ország tizenkét művészeti központjából neveztek be a kiállítók. Talán többen is, mint máskor, 66 kiállító műveinek örülhetnek a vásárhelyi tárlatlátogatók. Gondok, nyomasztó körülmények az eltelt hónapokban is bőven adódtak. Elég, ha csak a koronavírusra gondolunk, de ennél sokkal több nehézségbe ütköztünk. És mégis: a tárlat összességében az életigenlés, a derű, a bizakodás tarkán hangulatos, meggyőzően optimista, szellemesen kísérletező és állásfoglaló szószólója. Dekorativitásában is felüdítő. 

Ahogy évente közeledik a kiállítás megnyitásának ideje, úgy nő az izgalom, sikerül-e az eltervezett művet befejezniük. Ilyenkor, ha csak pár szóra is, mindig igyekszem beszélgetni velük, biztatni őket, bár tudom, a legtöbb esetben jótékony a hajrá, ritkán van úgy, hogy ne lennének képesek meghosszabbítani a munkanapot. Rájöttem, inkább én igénylem ezeket az érdeklődő rövid csevegéseket, magamban erősítem általuk a kitartást, szorgalmat, munkafegyelmet. Ragadós lehet ez az alapállás. Jótékonyan hat egész művészeti életünkre, hiszen a textilművésznők a többi műfajok képviselőit is képesek fellelkesíteni, sok esetben ők is ott vannak a kiállítók között, amikor más vizuális művészeti ágak közös bemutatkozására kerül sor. Hajtómotor szerepük abban is kiteljesül, hogy mindig van gondjuk az utánpótlás felfuttatására is. Évente újabb fiataloknak, egyetemi hallgatóknak, pályakezdőknek is lehetővé teszik a bemutatkozást. Ez is folyamatos fiatalságot biztosít Ariadnénak. Nem csak a mítosszá vált névadónak, a rendezvénynek is. Az indulástól eltelt két és fél évtized pedig sokuknak ismertséget, alkotói babérokat is hozott. A vásárhelyi közönség már nem csak a hely jelesei előtt veszi le jelképes kalapját, azokat a művésznőket is elismeréssel övezi, akik Temesvárról, Kolozsvárról, Déváról, Székelyudvarhelyről és több más városból rendszeresen elküldik új műveiket a marosvásárhelyi seregszemlére, és tanítványaikat is erre ösztönzik. 

Az idei kiállítással a múlt heti mellékletünkben részletesen foglalkoztunk. Nem messze tőlünk dühöng a háború. Ezért is éreztem fontosnak ezt a néhány gondolatot is elmondani. Ne kelljen sohasem megtapasztalnunk, milyen az, amikor fegyverek közt hallgatnak a múzsák.