Antalffy Endre 1915. március 15-én mondott beszéde

Tavaly megkezdett, Antalffy Endre személyiségét

a Népújság olvasóinak bemutató sorozatomat, úgy gondolom, akkor zárom hitelesen, ha ismertetem a nagy orientalista március 15-én mondott beszédét. Antalffy Endre elsősorban tanár volt, ezért kapta a fizetését, és tanárként ment nyugdíjba. Az alább ismertetendő beszéd azért is különösen érdekes, mert még a régi Marosvásárhely szellemi légkörében íródott, 1915-ben. Akkor még nem számoltak azzal, hogy 3 év múlva egy új impériumnak lesznek a polgárai, amely impérium soha sem tudta igazából befogadni és magáénak mondani az erdélyi magyarságot. 100 év alatt és után is csak megtűrt, másodrendű és gyanús polgárai vagyunk ez országnak. Ezt nagyon jól igazolja Antalffy Endre életsorsa is, aki – bár óriási szolgálatokat tett az új román hatalomnak (1918-ban és 1945-ben is!) mind politikai, mind tudományos téren –, ezért cserében semmi, de semmi megbecsülésben sem részesült. Sem egyetemi katedrát, sem akadémiai tagságot, sem anyagi, sem szellemi elismerést nem kapott a román hatalomtól.

Beszéd

A női és fiú kereskedelmi iskola ifjúságának 1915. március 15-i ünnepén, a Kultúrház nagytermében tartotta dr. Antalffy Endre tanár.

„Kedves gyermekeink! Szeretném halk szavak rózsáival telehinteni ezt az ünnepet, hiszen iskolai ténykedésről van szó, tanítótok beszél hozzátok, ki nem tűzhet messzibb célt szavának, mint hogy eljusson oda, hova minden gondolata szánva van, lelketekig: a lélekhez pedig – mint tudva van –, csöndes és meghitt szavak útja vezet. De az iskola csöndjébe most szokatlan zaj vegyül: falainkon átizzik a köröskörül tűzbe borult horizont; érzéseitek és gondolataitok világába millió csatornán árad be világtörténelem vihara. Ne csodálkozzatok tehát, hogy ma emelkedettebb szavakkal kopogtatok lelketek ajtaján; hogy a tanítás megfontolt szavai mellett ma lelkesíteni és gyújtani is akarok.

Kedves gyermekeink, alig serdült ifjak és leányok ragyogásával fáklyát gyújtotok március 15. emlékének. De amíg e fáklya világánál szemetek a múlton mereng, lelketek birtoklásáért harcol és viaskodik a hangosabb jelen. Tétovázva állotok meg a mezsgyén, mely ösvényt veszeszt múltbeli hitetek s a jelen komoly tanulságai között. A ti lelketeket eddig a béke szelleme nevelte. Évezredek torlódásait, világesemények lavináit, népek küzdő sorsát, bukását és diadalát síklapon terítette elétek a tanító tudomány; tengerszéles mezőn kirakta szemléléstekre az emberiség elért eredményeinek s megvívandó céljainak jelzőlámpásait. Ami fenséges érzés és lelkesedés nem fért meg a tudás poharában, s kibuggyant belőle, mint a habzó bor, azt dalba szőtte, megzenésítette, csillagok ábráiba vetítette a költészet, miképp mi, magyarok, a tejút ívében szemléljük Csaba királyfi gyönyörű mondai történetét. Földön és égen, tudás felhő magasaiban, fantázia sugaras világban úgy úszhatott mohó lelketek, mint ahogy a hattyú úszik a holdfényes tavon. És most ezt a szép, sima világot felszántotta, feldúlta a háború rémes ereje. Lelketekben kétkedés és megbotránkozás érik könyvekbe vésett és tanítótoktól hirdetett igazságokkal és meggyőződésekkel szemben.

Elveszítettétek legszebb eszményeiteket, melyeknek kiejtése visszhangzást keltett és terveket érleltetett lelketekben. A kifosztottságnak ebben a zavarában ki álljon őrt mellettetek, ki nyújtsa az első gyámolítást, ha nem mi, tanítóitok, kik lelketek egyensúlyáért elsősorban felelősek vagyunk? Fogadjátok tehát szavaimat úgy, mint mindazoknak közös mondanivalóját, kik oktatásotokat és nevelésteket ebben az iskolában szeretetettel és hivatásuk tiszta tudatával intézik. A mi lelkünk együttvéve is koldusszegény a Kölcsey lelkéhez képest, de legyen ez a beszéd új viszonyok között új parainesis: hisz minden szó súlyt nyer és megnemesedik, ha az őszinteség szikráiról pattan, s azon melegen szívből szívbe ültetődik.

Kedves gyermekeink, olyan időt élünk, mely, ha a szellemi világban sok mindent romba döntött is, de rombolása felett diadalmasan megcsillogtatott egy fenséges érzést: a hazaszeretetet. Figyeljetek. Ez az érzés megvolt mindnyájunk szívében eddig is. Kiben, mint lappangó tűz, olyan, mint a szentélyben égő oltári mécs. Kiben, mint a tudásvágy szomjas parazsa, vagy a belsejét feszítő költői láng. Olyikban szerényebb alakot öltött, s úgy élt, mint a naponkénti kötelességteljesítés vasszablyája vagy a jó példaadás varázsereje, melyről csöndben gyújtogattuk a magunk elhatározásainak tüzét, mint a sekrestyés gyújtja egyik gyertyáról a másikat. De a szívekben lobogó apró lángokból lávafolyam dagad. A hazaszeretet többet nem a Búvár Kundok, a Dugovics Tituszok, a Kemény Simonok példáin való álmélkodás, nem a tankönyvbeli hazafias versikék csermelye. A szabadság egy lélegzetünkkel, izmaink erejével, egy nemzeti igazunk és létjogunk megdönthetetlen bizonyosságával. A tavasz, kedves gyermekeink – nem az ibolya illata, sem a pázsit zöld füve, sem a madárdal, sem az ugrándozó báránykák. A tavasz az az életkedv, mely a rügyek fakadásával egyidejűen ereinkben is új sugárban szökik; az élet jognak és erejének fokozottabb tudata. A hazaszeretetnek is csak szimbóluma a támolygó vitéz, a tépett sebek, a puskaportól megfeketedett rózsás ábrázat. Maga a hazaszeretet az a lelki erő, melyből a polgári és vitézi áldozatok ezer változata, mint a humuszból a virág, kiterem. A tavasz törvénye a csillagok járása, a hazaszeretet föltétele a kultúra, mely egy nemzet életében évszázadok és évezredek tanulásán, tapasztalatain, lelki életén épül. Csak az az igazi hazaszeretet, melybe az emberi műveltség, jóság és erkölcs ömleszt valódi tartalmat. Egyébként lehet félművelt nemzetek kritikátlan ambíciója, lehet kalmárérdekek kétségbeesett védelme, egy nemzet temperamentumával, nagy múltjával és naivságával való üzérkedés minden, csak hazaszeretet nem.

Kedves gyermekeink, ti mindent megértetek, az, mi mint nagyszerűség összefügghet ezzel a szóval, ezzel a fogalommal: haza. Láttatok csatába induló virágos vitézeket, csatából visszatérő vonatokat, melyek vért, sebet, sóhajt és nyögést öntöttek magukból magyar falvak és városok állomásain. Adakozói voltatok filléres gyűjtésnek, s láttatok hirtelen összeömleni milliós összegeket. Megtanultátok, hogy a pénz hogy lesz másodrangú áldozat, s hogy egy nemzet életébe hogy kerülnek elsősorban a lelki tényezők. Nagy események keretében foglalódott gyermek életetek, s ha egyénenként mindannyitokat el is nyelhet a feledés, de tömegben halhatatlanság az osztályrészetek. Jön kor, mely áhítattal fog fordulni emléketek felé, mint ahogy áhítattal idézitek ma Ti a márciusi ifjak emlékezetét, a Petőfi Sándor kortársaiét. Ők a szabadság hajnalhasadásának dörögtek akkor éljent, ti az élet és halál döntő ítéletének lesztek talán már a közeljövőben igazoló tanúi.

Kedves gyermekeink, ha sok nagyszerűt megértetek is, nem kerülhettek el bizonyos csalódásokat. Hol keressük, lelketek melyik zugában azt a csodálatot, mellyel rajta feledkeztetek bizonyos nagy nemzetek műveltségén, irodalmán és művészi remekein? Ideálunk volt az angol nép gazdasági tudása, világot átölelő roppant kereskedelmi szervezete. Mohón olvastunk minden sort, mely francia írók gondolataival a szép francia nyelven gazdagította lelkünket. Kereskedőiskola vagyunk: úgy gondoltuk és úgy hirdettük nektek, hogy a magyar kereskedő képzettségétől elválaszthatatlan a modernség és európaiság. Tág kaput nyitott ez az iskola minden szellemi hatásnak, mit a kereskedelemben kívánatos gyakorlatiasság a maga javára értékesíthetett. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a lelkiekről sem, és meggyőződésünk volt, hogy minden tudásnak és ismeretnek végső célja az emberi jóság és erkölcs szolgálata. S ha most ezt a hirdetést megcáfolva látjátok, ha úgy találjátok, hogy éppen azok a nemzetek tiporták el az erkölcsbe vetett hitet, kik megépítették ennek a hitnek legszebb templomát, vajon elcsüggesszen ez a csalódás benneteket? Kétséget keltsen-e lelketek legjobb és szentebb meggyőződése iránt? Én azt mondom: mielőtt erőt engednétek szívetekben a csüggedés érzésének, vizsgáljátok meg előbb önmagatokat. Ha van bensőtökben egy zuga az emberi haladás tiszteletének, ha csak egy gondolatotok is sugallja, hogy a jót szeretni és mívelni érdemes, akkor ez a lelki harc és töprengés csak javatokra s az emberiség javára folytatott küzdelem leened. Mi nem törődünk ellenségeink esetleges igazával, de nem lehetünk süketek a magunk lelkének sugallataival szemben sem. Mi érezzük, hogy a magyarságra hivatás vár. Tudjuk irodalmunk előretöréséből, bizonyság erre a sűrű csodálat, mely művészeink és tudósaink nem egyének világszerte kijutott. Bizton belekapcsolhatjátok ifjú lelketek reményeit és bizalmát a magyarság jövőjébe. Ennek a jövőnek a magva el van vetve, s megérését nem fojthatja el, csak késleltetheti ennek a háborúnak esetleges tragikus vagy reményeinkkel ellenkező kimenetele. Csak őrizzétek meg lelketekben azt a büszke tudatot, hogy ti kereskedelmi iskola növendékeiül a küzdő és dolgozó magyarságnak vagytok jövendő katonái. Nézzétek, ez a háború érzésekben eltávolította ugyan, de tudatban közelebb hozta egymáshoz a földrészeket. Idegen országokban falvak százainak nevét tudjuk, melyeket eddig felfedezni sem tartott méltónak a figyelem. Most rájuk akadtunk, hol katonáink dicsőséges útját követve, hol egy-egy foglyul esett szegény hozzátartozónk sóhajos levelétől figyelmeztetve. Ez a tudatotokban megszűkült földe felület a ti tulajdonotok, a ti ígéretföldetek, jövendő magyar kereskedők. Jogotok van hozzá, mert ennek a földe felületnek nagy részét magyar kutatók magyar Vámbéryek, Kőrösi Csoma Sándorok, Stein Aurélok, Teleki Sámuelek fedezték fel az idegen élelmesség számára. Szeretném lelketekbe oltani azt az álmomat, hogy lesz idő, amikor India pagodáinak lépcsőjén, Kairó mecseteinek árnyékában, Zanzibár árnyas fái alatt s kínai piacok sátorában mindenütt egy-egy magyar ül, s nemzete pénzével és áruival kereskedik és csereberél. Lám, Amerikában egy új magyar nemzet él, s honszerelme s vérének lüktetése az Óceánon túlról is ide átdobog…

Kedves gyermekeink, talán kissé messzi ragadott a szó, de úgy gondolom, hogy ma, március tizenötödikét ünnepelve, ki kell cserélnünk egymás között minden vigasztaló gondolatot. Ma még barátsággal szorítjuk egymás kezét, de jöhet egy pillanat, mikor megindul lábunk alatt a föld, s csak távolról, egymás szavát nem értve fogunk majd inthetni egymásnak. Ki tudja, nem fogjuk-e akkor megbánni, hogy kizsákmányolatlanul hagytuk az őszinteségre kínálkozó pillanatot? Olyan korban vagytok, mikor már az iskola nem képes egészen lefoglalni lelketeket, hanem nevelésetekből részt kíván az élet is. Nyílni kezdő szemetek beleütközik bizonyos tapasztalatokba, melyekben az élet és az iskola ellentmondását észlelitek. Sajnos, a példák mindenütt közel valók, s gyakran nincs módunkban szemetekre fátyolt takarni. Hirdetjük nektek a magyar nyelv szépségét, a magyar nyelv jogaiért folytatott küzdelmek történetét, s ugyanakkor az iskolán kívül nyomtatott betűben szóhoz jutnak olyan emberek, kik a magyar nyelv helyesen írásának híjával vannak, s láttok embereket, kik a haza boldogulásával minduntalan összecserélik a maguk érdekeit. Prédikáljuk nektek a munka megváltó erejét, a tehetség tiszteletét, s ugyanakkor szemetek előtt a jók elé vágnak a kapaszkodás könnyű fegyveresi. Figyelő lelketekben méltán teszitek fel a kérdést, hogy vajon nem meddő célért áldozzátok fel tanulásban ifjúságtok szép esztendeit? Vajon nem céltalan kegyetlenség ifjakat nevelni egy igazságtalan jövőnek? Fiúk lelkét stúdiumok rabságába törni és serdülő leányokat írógépeknek eljegyezni? Nyugodjatok meg. És főképp ne vádoljátok a jövőt, mert mi éppen a jövőtől várjuk a jelen igazságtalanságainak helyrehozását és jóvátételét. A csatatéren milliók véreznek és szenvednek s az ő példájuk meg fog szégyeníteni mindenkit, kik eztán a hazáért nem mindenüket áldozzák. A hazafiság, az erkölcs szempontjából mostantól fogva csak annak a kötelességteljesítésnek lesz becsülete, mely értékben és őszinteségben az ő áldozataikkal lesz egyenlő. Akik most a hazát védik, majd hazajövetelük után az igazságot fogják védeni. Csaba új népe, Szent László új serege lesznek ők, tiltakozni fognak minden álérték ellen sebeikkel, béna tagjaikkal; még sírban porladó ajkukkal is tiltószavakat fognak hangoztatni.

Kedves gyermekeink! Be kell fejeznem beszédemet, s arra, amit végezetül még mondani akarok, a legszebb szavakat keresem szívemben. Úgy látom, mintha egy fénylő szivárvány hidalná át azt a 67 esztendőt, melynek távolában ott ragyog a mai napon felindított kegyeletünknek tárgya: 1848. Ennek a szivárványnak felénk eső vége magyar iskolánk falain tündöklik s átömlik rajta mindaz a fényes költészet és romantika, mely 1848-ban iskolás gyerekekből lett hősökről regél. Ez a szép költészet napjainkban is megismétlődik, és soraitokban állanak azok az ifjak, kiket maholnap az iskola padjaiból katonáknak búcsúztatnunk. Irigykedve nézünk rájuk, mert sorsukban a legszebb ifjúi álom teljesedett s minden könny, mely utánuk hull, egy különös szép, isteni virradat harmathullásai. Mi láttuk és látjuk az ő lelkesedésüket, s boldog örömmel írjuk ennek érdemét nem a mi tanításaink, hanem a múlt hatásnak javára. Perikles mondta, hogy az igazi kegyelet a hősök példáját tettel ünnepelni. A mi szavuknak is itt csak annyi helye van, hogy megállapítsa, hogy a magyar hazafiság, íme, a legszebb tettek határához is eljutott.”

Ha átvitt értelemben is, de ma is sokat mondó beszéd a mai fiatalság számra is. Bár nincs küszöbön háború, az erdélyi magyarság sorsdöntő fordulathoz érkezett, ahol most a tét az 1000 éves erdélyi magyar elem és kultúra megőrzése, vagy a kivándorlás, feladás és a szászok sorsára jutás. És ebben adhat egy kis eligazító fényt és reményt 

Antalffy Endre 114 évvel ezelőtt mondott beszéde!