Amit mindenki elvihet haza

Interjú Olt Tamás rendezővel az Abszint bemutatója kapcsán

– Színész vagy, rendező, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti igazgatója, és drámákat írsz. Hogy alakult ki ez a sokoldalúság az életedben?
– Elsősorban színész vagyok, aki rendez, aki írogat, aki mindenfélével kísérletezik, ami alkotóművészet. Nyilván az alkotásvágyból jön ez, abból a vágyból, hogy nyomot hagyjak magam után, hogy szóljak az emberekhez, mert el akarok mondani nekik valamit. A mi szakmánknak az a nagy előnye, hogy egy kicsit befolyásolni is tudja a körülöttünk levők életét, és ez nagyon jó dolog. Ezért kezdtem el írni annak idején. Volt egy fájó vitám egy hozzám közel álló emberrel József Attiláról. Aznap éjszaka nem tudtam aludni, ezért leültem, és megírtam az első színpadi szövegemet. Sok verset szerkesztettem bele, írtam hozzá egy sztorit, amelyben öt József Attila veszekedett egymással, aminek a megoldása volt végül a sínek közé állás. Ezt nem mint tragédiát fogalmaztam meg, hanem mint egy nagyon rossz és nehéz helyzet megoldását. Ezt próbáltam pályakezdőként a legelső évemben a nyíregyházi színházban éjszakánként. Azok voltak benne, akik hajlandók voltak belemenni, hogy még munka után velem is dolgozzanak, kortársaim mindannyian. És úgy sikerült, hogy a színház bemutatta. Az előadás elérte a célját, mert az az ember, akivel ez a vitám volt, már teljesen más szemszögből látta a vitatott kérdést. A következő évben már megkért Pregitzer Fruzsina kolléganőm, hogy rendezzek neki egy önálló estet, utána már megkért a színházvezetés is, hogy dolgozzak tovább, és akkor elindult az a folyamat, hogy rendezni is kezdtem. Utána már minden évben rendeztem, egyre többet, és a legtöbb esetben saját darabomat, szövegeimet. De nem nevezném ezt drámaírásnak. Olyan szövegeket próbálok mindig leírni, amelyek egy színész szájából jól hangozhatnak.

– Az Abszintnak is egy benned elinduló valós történet volt az alapja? A darab rendezője és szerzője is te vagy, de mi a szerepe a történetben Boris Viannak?
– Amikor az Abszintot először megcsináltuk, akkor szerződtünk Debrecenbe, Bakos Kiss Gabi barátom meg én. Gabinak csodálatos hangja van, szeretjük a francia sanzonokat, több versenyt is nyert a főiskolán, és arról beszéltünk, hogy hiányzik egy sanzonest. Viszont egy sanzonestet bárki összehoz, így gondoltuk, legyen egy keret, egy kis történet, egy kis hab ehhez. Nagyon szeretem Boris Vian mindennemű írásait, az egész világát, ahogy például magától értetődően begyógyul nála egy törött ablak. Van egy novellája, ami a zuhanás alapötletét ihlette, amelyben egy fiatalember egy nővel találkozik, aztán zuhan tovább. Azt fejtegettem én, hogy milyen nőről is van szó igazából, s így haladtunk végig az egész életén. Ami az előadás végi jelenetben elhangzik, az egy pici különálló novellám volt. Vagyis egy nagy viharos szakításom, amit megpróbáltam kiírni magamból, hogy kevesebbet pusztítsam önmagam. Tulajdonképpen ezt az utolsó jelenetet írtam meg, azt elpróbáltuk, és akkor visszafele született meg az előadás. Fogalmam sem volt, hogy fog kezdődni. Abban az időben volt egy lelki társam, egy kutya, akiben megtaláltam azt az erőt, amiért naponta érdemes volt fölkelni. De hát ez Párizs, Franciaország, századelő, sanzonok, így nyilván akkor a történetben ebből egy macska lett. Így kerültek bele a szereplők, és így született meg az Abszint korábbi verziója.
– Miben változott az ősbemutatóhoz képest a marosvásárhelyi produkció? Mi az, amit hozzáadtál vagy elvettél belőle?
– Ebben a verzióban a fő tett indítéka kiderül. A debreceni előadásban nem foglalkoztam az indítékkal, nem is volt lényeges, teljesen mindegy volt, hogy ez szakítás, haláleset, egy ember elvesztése vagy egy sosem volt szerelem. Ott inkább az az alapvető dolog érdekelt, hogy egy ember abban látja a megoldást, hogy kilép az ablakon. Akárcsak Hrabal szereplőinél, ők is a kiutat keresik abból, ami őket nyomasztja, és ott is az öngyilkosság megoldás lesz, nem menekülés. Mi arról csináltunk egy előadást, hogy ez nem megoldás. Az első előadás arról szólt, hogy egy ilyen döntés butaság, ez az előadás inkább arról szól, hogy tényleg nagyon sok lehetőségünk és utunk van. Ez az előadás a főszereplőt szép lassan ráébreszti, hogy nem egyetlen szerelem van az életben, nem egyetlen lehetőség, nem egyetlen remény és nem egyetlen út. A döntés a miénk.
– Közben még egy szereplő is bekerült a történetbe.
– Kellett egy figura, aki elidegenít a történettől, ott zenélget és énekelget, egy egészen egyszeri ember, akivel nézőként menni tudok, akit megszeretek, aki a barátom lesz, mert értem őt. Keresztes Attila erre azt mondta, hogy mi lenne, ha nem zenész, hanem színész lenne az. Ennek örültem, mert így ki lehetett terjeszteni a szerep köré épülő színészi feladatokat. Amikor megérkeztem Marosvásárhelyre, akkor te is láttad, a Borisnak annyi volt a szövege, hogy „pillangó“. Ez az egy szó volt a darab végén. És ahogy elkezdtünk próbálni, megismertem Tollas Gábort, a habitusát, s így körvonalazódott, hogy az ő dolga mi lesz a történet során, és hogyan jutunk el a végére. Az utolsó néhány szövegét csak a főpróbahétre hoztam el. Most már mellékszál lett az, hogy ez a szereplő zenél. Nem hivatásos zenész, csak szeret zenélni, szeretne művész lenni, ezért kitartóan gyakorolgat magában, remélve, hogy egyszer majd ír is egy dalt.
– Ha magad írod a színpadi szöveget, a színész is inspirál ebben?
– Szerintem egy egészséges próbafolyamatban egyenrangú alkotótársakként vesznek részt a színészek, a dramaturg, a rendező stb. Mert így lesz az előadás egy kicsit mindenkié. A rendezői színházat annyira nem gyakorlom. Nagyon tisztelem, de színészként nem szeretem, ezért nem is vagyok a híve. Sok olyan emblematikus alkotóval dolgoztam, aki rendezői színházban gondolkodik, isteni volt velük dolgozni, de én másképp gondolkodom.
– Mi az az életérzés, ami ebben a történetben számodra most megfogalmazódik?
– Nem könnyű ebből a szempontból a főszereplő feladata, de a többieké sem. Berekméri Katusnak három egymástól nagyon eltérő nőalakot kell megformálni úgy, hogy közben ne hozzon más karaktert, a saját hangján szólaljon meg, csak valahogy egy másik habitusból, de a fontos, hogy ő mégiscsak ugyanaz a személy kell legyen. Minden jelenetet és karaktert a nulláról kezd és épít fel a végéig, az anyát is, a Soleilt is, a gyereket is. A macskát játszó László Csaba feladata ugyanez. Viszont a főszereplő nem tudja nulláról kezdeni a jeleneteket. Azt beszéltük Sebestyén Abával, hogy úgy próbáljon minden egyes jelenetet legbelül összerakni magában, hogy azok lépésről lépésre egy-egy újabb kis súlyt akasszanak a lelkére, a tüdejére, mert ezeket ott kell cipelnie magával. A végén már nagyon sok a súly, ami húz, amitől sötétedik az ember, amitől már nehezebben mozog a lelke. Viszont én nagyon remélem, hogy nem ok nélkül komikus jelenetek ezek, és a néző elsősorban azt a derűt fogja érzékelni, ami körüllengi a történetet. Fontos, hogy ne egy szociodrámát lássunk arról, hogy milyen borzasztó dolog az elmúlás, hanem épp ellenkezőleg. Ha jól csináltunk mindent, akkor a nevetéssel, a dalokkal szépen lassan kinyitjuk a néző lelkét egy picit, hogy be tudjunk oda tenni egy csomagot, amit mindenki elvihet haza. És remélhetőleg másnap, harmadnap még eszébe jut belőle valami, egy pillanatra rájön, hogy miről érdemes elgondolkodnia, és hogy de jó, hogy ez nem csupán egy sanzonest volt.
– A járványügyi intézkedések miatt online is zajlottak próbák. Milyen volt online térben a színpadi munka?
– Volt ennek egy kis romantikája kezdetben, aztán ez kifulladt. A színház egy élő műfaj. Azt nem lehet az interneten csinálni. Vannak heroikus helyzetek, kényszerhelyzetek, amikor az embernek muszáj jelen lennie virtuálisan, de ezt lehetetlen hosszú távon csinálni. Pontosan ezért szép ez a szakma. Az illat, a szag, a fény, minden előtted történik.

Szabó Réka