Amikor önkéntes voltam…
Visszagondolva az első napra, amikor egyedül mentem be a marosvásárhelyi Megyei Kórházba, a szorongás jut eszembe. Féltem attól, hogy valamit rosszul fogok csinálni, és miattam szenvedni fog a beteg.
„Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk nagy szeretettel.”
Teréz anya
Látva a Szent Balázs Alapítvány hirdetését egy betegápoló-képző tanfolyamról, azon nyomban feliratkoztam. A képzésünk első napján bizonytalanság fogott el, mivel egyedüli fiú voltam a csapatban. A többiek arcán is fel véltem fedezni a meglepődöttséget. Nem gondolták azt, hogy elkél egy erős kéz a betegápolásnál. Az elméleti órákon sok hasznos információval gazdagíthattuk tudásunkat, megtanulhattuk azt, hogy olyanok vagyunk az egészségügyi rendszerben, mint egy-egy hangya, de a betegek számára sokszor többet jelentünk, mint a személyzet. Hetente kétszer bejártunk a gyakorlati képzés alatt a doktornőkkel a kórházba, akik tanítottak, hogy különböző helyzetekben hogyan cselekedjünk. Az idő elteltével önbizalmam egyre nőtt azzal kapcsolatosan, hogy igenis szükség van rám, így a tanfolyamot sikeres vizsgával elvégeztem. Annyira felemelő érzésnek bizonyult az, hogy segíthetek a betegeknek, hogy folytattam önkéntes munkámat a képzés után is. Választási lehetőségeink szerint a neurológián tevékenykedem. Munkánk sikere abban rejlik, hogy türelmesen végighallgatjuk a betegek panaszait, majd felajánljuk segítségünket problémáik megoldására. A mozgásképteleneknek besegítünk az étkezésben, az ágytálazásban. Sokszor igénylik az ápolók is a segítségünket, mivel többször le kell menjünk az üzletbe, vagy le kell kísérjük a betegeket vizsgálatokra. Akár a tiszta ágynemű felhozását is ránk bízzák, majd az ágyak megvetését.
Visszagondolva az első napra, amikor egyedül mentem be a marosvásárhelyi Megyei Kórházba, a szorongás jut eszembe. Féltem attól, hogy valamit rosszul fogok csinálni, és miattam szenvedni fog a beteg. Rémület fogott el, hogy nem tudom majd hasznosítani a képzésen szerzett tudásomat, mert nem jut eszembe semmi. Megijedtem mindentől, ami rám várt. Miután felértem a neurológiára, eszembe jutott a kórházlelkész szava: „Képzeljétek el a félelmet úgy, mint egy csomagot, ami olyan nehéz, hogy nem tudjátok cipelni. Nem fogtok vele megmászni több emeletet, inkább az öltözőben hagyjátok.” Bizony, én felcipeltem magammal a félelmet, de mielőtt beléptem volna a betegek szobájába, megszabadultam a felesleges csomagomtól. Azóta már elvesztettem a szállítmányomat, amelyben a szorongás lakozott, mivel nagy szeretettel fogadnak a kórházban, és hálásak azért, hogy segítünk nekik.
A neurológián a betegek sokszor egy-két hetet ülnek, így nincs alkalmunk jobban megismerni őket, de mikor látogatásunk után távozni készülünk, megkérdik, hogy mikor megyünk újra. Jólesik az, hogy egy beszélgetés után is úgy várnak, mint a kisgyerek a szülőjét.
Nagyon ritka, hogy egy beteg újra visszakerüljön a neurológiára, de az én eddigi rövid pályafutásom alatt megtörtént az, hogy akit ápoltam a képzés során, ugyanazzal a problémával két hónap múlva visszakerült. Másodjára is gondját viseltem, és nagyon jólesett neki, hogy annyi eltelt idő után még emlékeztem rá, és minden apró részletére a beszélgetésünknek, amelyet azelőtt folytattunk. Én is meglepődtem, hogy ő is megjegyezte tanácsaimat, sőt, fel is használta azokat.
A betegek legtöbbször örvendenek nekünk, de vannak olyanok, akik magukba zárkózottak és rossz néven veszik azt, hogy segíteni szeretnénk nekik. Ilyenkor nehezebb a dolgunk, de megpróbáljuk megmagyarázni, hogy besegítünk nekik, megoldjuk problémáikat, míg javul egészségi állapotuk. Volt egy olyan eset, amikor a néni nem akart elfogadni semmiféle segítséget, mert nem volt hajlandó belátni azt, hogy képtelen elvégezni személyes szükségleteit. Csak beszélgetni volt hajlandó, de fél óra után csalódottságom elillant, amikor megengedte, hogy besegítsek neki az étkezésbe. Olyan eset azonban még nem fordult elő, hogy a beteg teljesen elzárkózott volna. Úgy gondolom, hogy türelemmel az ő személyisége is kibontakozna, de valójában könnyű azon elmélkedni, hogy mi történne, ha ilyen egyedi esettel találkoznánk. Nem tudjuk meghatározni az ügy kimenetelét, mivel a körülmények, esetleg az akkori lelkiállapotunk határozzák meg a helyzetet.
Több olyan beteget ápoltam, akivel azóta tartom a kapcsolatot. Egyszer-egyszer felhívom őket, hogy megkérdezzem, nincs-e szükségük valamire. Ők az örömtől, hogy rájuk gondoltam, mindig elfelejtik, hogy miért telefonáltam, ezért elmesélik az eseményeket, amelyek velük történtek, miután kimentek a kórházból.
Vasárnaponként, amikor már befejeztem a hétvégi teendőimet, és elég kipihentnek érzem magam egy újabb hétre, meglátogatom a kórházban azokat a szenvedőket, akiket azon a héten ismertem meg, és nincs hozzátartozójuk. A hétvége nekik nagyon nehezen telik, nagyon hálásak, ha valakivel beszélgethetnek. Ez a feladat legtöbbször ránk hárul, mivel az ápolóknak nincs elegendő idejük ahhoz, hogy minden beteggel kommunikáljanak.
Sok élettörténetet hallottam már, olyan élettapasztalatokat, amelyek segítségével – remélem – nem esem ugyanazokba a csapdákba, mint ők. Ilyenkor látszik az eredménye a hétvégi fáradozásomnak, ugyanis sokszor többet tanulok az életről két óra alatt, mint a felhalmozott házi feladatokból, amelyeket egy napig fejtegetek.
(Szerk. megj.: A szerző, melynek írásából szemelvényeket közlünk, I. díjat nyert a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület által meghirdetett pályázaton.)
Tóth Tamás, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja
