2022. augusztus 9., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Életjáték a Láthatáron

Az emberi kapcsolatok útvesztőiről szóló két felnőttelőadását hozta el Marosvásárhelyre április első felében a budapesti Láthatáron Csoport. 

Egy testvérpár hosszú idő utáni találkozásának történetét, Kincses Réka A megmentő című darabját, valamint a világhírű gyermekkorkutató, Alice Miller és fia, a szintén pszichológus Martin Miller tragikus viszonyát körvonalazó Hagyatékot játszták a független színházi társulás művészei az Ariel színház emeleti termében. Ez utóbbi előadás előtt Feuer Yvette színésszel, drámapedagógussal, a – tabutémákat felszínre hozó, közösségi színházi élményt nyújtva közönségét önreflexióra és együttgondolkodásra késztető – társulat alapítójával beszélgettünk.

– Mi motivált a Láthatáron Csoport létrehozásában? 

– Korábban hét évig Amerikában éltem, és tagja voltam a Bohócok Határok Nélkül nemzetközi humanitárius szervezetnek, amelynek küldetése derűt csalni a sok nehézségen átment gyerekközönség arcára. A Katrina hurrikán okozta pusztítás után egy évvel például Mississippi államban is turnéztunk. Amikor hazaköltöztem Magyarországra, Bohócok a Láthatáron néven megalapítottam a társulat itthoni változatát a nemzetközi szervezettől függetlenül, viszont hasonló célkitűzéssel. Hátrányos helyzetű társadalmi csoportok előtt léptünk fel, roma és nem roma nézőkből álló publikumnak is játsztunk, a közös színházi élménnyel próbálva csökkenteni az ilyen közösségekre jellemző szétszakítottságot, bizalmatlanságot. 2014-ben középiskolások számára is kezdtünk előadásokat készíteni, az első az Ablak című volt, amit aztán több más, diákoknak szóló produkció követett. A célcsoport változásával felmerült a névváltoztatás igénye, amikor pedig 2018-ban megszületett az első felnőttelőadásunk, A megmentő, egyértelműen szükségessé vált ez a lépés. Így lett a Bohócok a Láthatáron-ból Láthatáron Csoport. A név arra utal, hogy minket nagyon érdekelnek mindazok a szociális, kulturális, lélektani jelenségek, amelyek nem az orrunk előtt, hanem valahol a látókörünkben zajlanak. 


„Szeretem-szerep” és a nagy kihívás

– A kétszereplős, Marosvásárhelyen április 10-én bemutatott A megmentő című darabban az egyik lánytestvért alakítod. Ki inspirált a karakter megformálásában?

– A szerző, Kincses Réka részben a saját családi tapasztalatait örökítette meg a műben, így számomra ő jelentette az első számú ihletforrást. Vele, Szabó Veronika rendezővel és a másik szereplővel, Alida Bevkkel rengeteget beszélgettünk a családunkról, testvéreinkről, testvérviszonyainkról, a szülők szeretetéért való versengésről, és ez meghatározta azt, hogy hogyan alakult bennem a szerep. Színészileg ez egy nagyon szép kihívás, hiszen több karaktert kell játszanom különböző stílusban, a felnőtt Malvin ugyanis sokkal visszafogottabb, realisztikusabb, míg a gyerekkori figura groteszkebb, humorosabb megformálást igényel. Ez egy igazi „szeretem” színészi feladat.

Fotók: Szigeti Szenner Szilárd


– És az anya karaktere a Hagyatékban?

– Ez is közös fejlesztéssel formálódott. A darab szövegét is négyen dolgoztuk ki Tárnoki Márk rendezővel, Gyulay Eszter dramaturggal és színésztársammal, Rába Rolanddal, Martin Miller A tehetséges gyermek igazi drámája című könyve alapján, ami a pszichológus anyjával való viszonyáról, illetve az anyja életéről szól. A világszerte ismert gyermekkorkutató, Alice Milller 1979-ben írta meg A tehetséges gyermek drámája című sikerkönyvet, ami robbanásszerűen tört be a gyerekpszichológiába. A mű a felnőttkori neurózis gyökereit a gyermekkorban, illetve abban mutatta ki, ahogy a korábban szintén traumatizált szülők bánnak a gyerekeikkel. Felismeréseit azonban a fiával szemben teljesen figyelmen kívül hagyta. Alice Miller megformálása egy nagy kihívás. Egy súlyosan traumatizált, zseniális emberről van szó, aki minden éleslátása ellenére önmagára, a saját gyermekével való kapcsolatára nem tudott rálátni. Ahogy egyre többet foglalkozom ezzel a szereppel, mindinkább kezdem őt megérteni. Az első kérdés, ami a személyisége kapcsán felvetődik, hogy hogyan lehet valaki látó az életben, de önmagával szemben ennyire vak? Ezzel a jelenséggel amúgy gyakran találkozunk, éppen Ibsenről beszélgettünk az imént Rolanddal, és úgy tűnik, ő is ilyen volt. Ennek a miértje érdekelt engem, minket, és az, hogy mit lehet ellene tenni?

– Valóban, mit lehet tenni, mi lehet a megoldás?

– Talán az ilyen darabok, amelyek a nézőt elgondolkoztatják, önreflexióra késztethetik. A folyamatot nehezíti, ha levédjük magunkat, ha lelkileg sérültek, illetve narcisztikusak vagyunk, vagy félünk bevallani magunknak a valóságot. Erő, stabilitás, talán kíméletlen igazságvágy kell ahhoz, hogy ezt az ember megtegye. Engem mindig inspirált az, hogy az igazság felszabadít, ha pillanatnyilag nehéz is szembesülni vele, utána mindenképpen jobb lesz.

– Beszéljünk kicsit a Láthatáron Csoport színházi formanyelvéről.

– Ez eléggé előadásfüggő. A Hagyaték például egy kimondottan naturalista, kellék nélküli produkció, nincs benne más, csak a színészi játék és a tér. A megmentő játékosabb, fontos szerepet kap benne a humor, az elrajzolt karakterek. Aztán ott van a Mit ér, ha?, ami egy rendkívül ironikus, zenés női varieté a mulandóságról, az életközépi válságról. Itt is bőven érvényesül a humor, de remélem, mélyre is megy a darab, és szintén képes elindítani a nézőkben egy belső párbeszédet. Egy másik, nagyon kedves előadásunk az Én, Te, Mi című párkapcsolati komédia, amely részvételi produkció. A nézők bizonyos pontokon beleszólhatnak a cselekmény alakulásába, tanácsokat adhatnak a szereplőknek, közben saját élethelyzeteikre, problémáikra is jobban rálátnak. Az interaktív jelleg egyébként elég ritka felnőttelőadásoknál, persze, itt sem kötelező megszólalni, csak ha a néző úgy érzi. 

– Milyen volt A megmentő vásárhelyi fogadtatása?

– Én úgy érzékeltem, hogy tetszett, a közönség nagyon sokszor visszatapsolt minket. Az előadást követő beszélgetésen nem maradtak olyan sokan, mint amennyien Magyarországon szoktak, de Kádár Annamária pszichológus irányításával, akinek nagyon hálás vagyok, így is nagyon tartalmas és személyes közösségi párbeszéd alakult ki. Reméljük, a Hagyaték után is így lesz.


Az élmény, ami fogva tart

Alice és Martin Miller drámája a Láthatáron Csoport két művésze – Feuer Yvette és Rába Roland – elsöprő erejű interakcióiból körvonalazódik. Percről percre, gesztusról gesztusra bomlik ki előttünk a lengyel holokausztot túlélt, zsidó származását a későbbiekben fia előtt is titkoló nő története, aki Svájcban kezd új életet fasiszta férje, közös gyermekük bántalmazója, zaklatója oldalán. A traumáival együtt élő Alice Miller képtelen érzelmileg közeledni gyermekéhez, így az apa brutalitásával szemben meg sem próbálja őt védelmezni. A steril anyai viszonyulás a későbbiekben sem változik, a nő Martin felnőttkori szeretetéhségére is esszékben válaszol, tehetetlen agressziót váltva ki a megválaszolatlanul hagyott, ösztönös, csecsemőkori ragaszkodást felnőttként kény- szeresen magával cipelő Martinból. 

Martin Miller elégtétele, kiengesztelődése talán a könyv, A tehetséges gyermek igazi drámája, amelyben világra hozója halála után felfedi a sztárolt gyermekkorkutató anyai arcát, pontosabban arc nélküliségét. A Láthatáron Csoport előadása után egy rövid videófelvételt láthattak a jelenlevők, amelyben Martin Miller leleplező művéről nyilatkozik meglepően – vagy talán nagyon is érthetően – derűs nyugalommal. 

A színészi játék és – mintegy ennek folytatásaként – a valóság találkoztatása után Kádár Annamária irányításával, a két művész jelenlétében kezdődött beszélgetés a látottak kapcsán. A darab díszlet nélküli térben teremtett világa azonban olyan erővel szippantotta magába a nézőket az előadás 60 perce alatt, hogy nehéz volt belőle kilépni, tőle elvonatkoztatni. Talán ezzel is magyarázható, hogy egyes nézők elbagatellizálták a helyzetet, a gyermekkori testi, lelki, nemi bántalmazás borzalmán átlépve hétköznapi szülői magatartások felé terelve az eszmecserét. A Hagyaték gondolatvilágából azonban egy lélekredőbe elrejthetőt bizonyára mindenki hazavitt.