Fel-felbukkan. Egyre gyakrabban, a legváratlanabb kommentárokban, félszavakban. Olyan újságcikkek végén, amelyekben szó sincs róla.
Fel-felbukkan. Egyre gyakrabban, a legváratlanabb kommentárokban, félszavakban. Olyan újságcikkek végén, amelyekben szó sincs róla. Róluk. Arról. De neki, Gyarlókámnak ez jut róla eszébe, és megereszt a névtelenség vagy az álnév álcája alatt egy döfést. Finom és halálosnak szánt döfést. Egy oldalvágást. Utalást. (Utálást.)
Ezek rendszerint tudatlanságból, rosszindulatból, irigységgel kevert gyűlöletből, olykor puszta jópofizásból fakadnak. Vagy abból a rejtett bűntudatból, mely hordozójában nem tudatosult, vagy mélyen elrejtette, gondosan elfojtotta.
Most így, hetven évvel Auschwitz után még mindig akadnak olyanok, akik az elektronikus tér kinyomozhatatlanságában bízva – tagadják a holokauszt tényét. Minimalizálják, méricskélik, botorul összehasonlítják a szenvedéseket. Mintha a szenvedéseknek és halálraítéltségnek lenne mértékegysége.
És természetesen mindig előbukkan az anyagi motiváció ezekben a szurkapiszkákban, spekulációkban, hiszen ők és a pénz elválaszthatatlanok felfogásában, világképében, öröklött előítéleteiben. Sőt az Auschwitz utáni utóítéletük sem különbözik az előtől. Minden, amit tesznek ők (akik már itt sincsenek, csak úgy a világban szerte szövik világ-összeesküvésüket, irányítják a világot bankszéfekből, arctalanul, zsoldosaik által), az csakis a tőke és kizsákmányolás szempontjából válik értelmezhetővé a tagadók előtt.
Először egy Budapesten tanuló, kiváló hírnévnek örvendő ifjú politológustól hallottam az állítást, a szemembe mondta, hogy ebből élnek, gazdagodnak meg vég nélkül azok, ők, tudod, akik el voltak deportálva, és túlélték az egészet, most folyton követelőznek, rengeteg jóvátételt, kártérítést követelnek, semmi sem elég nekik... Aztán olvastam, hogy egy őrült amerikai fazon, akinek senkijét sem küldték gázba, mert már több mint egy százada a család Connecticutban él, ugyanezt állítja. Mintha valaki kárpótolható lenne a megölt családért, 100 százalékosan kifosztott otthonért vagy az állam és magánszemélyek által elrabolt, elkobozott vagyonáért, megélhetési forrásáért. (Az utóbbiért meglehet, de a kárpótlás csupán töredéke mindig az eredeti szentimentális, mentális értékének.)
Kevesebben tudják, mert erről a dicső mozzanatról alig beszélnek, hogy az őket őszintén sajnáló, a vagyonukba beülő, abból profitáló polgár mélyen felháborodott, amikor a holtnak szánt, holtnak hitt mégis megjelent és folytatni akarta a pusztulás előtti életét. Akkor a sajnálkozók fellázadtak, megverték, sőt ki is végezték a jogos tulajdonát követelőt, azt, aki rá tudott mutatni tanúként, kik is voltak a gonosz hatalom önkéntes segítői a pusztulás végóráiban. Ahogyan Orbán Viktor mondta minap a Kozma utcai temető hősi halottainak parcellájában, sokan, túl sokan álltak azokban a napokban a rossz oldalon. Mint ahogy voltak olyanok is, akik a jó oldalra álltak, mentettek, holott erre senki nem biztatta, mi több, az állami törvények felkoncolást ígértek az embermentőknek. Voltak, akadtak Márton Áronok, Apor Vilmosok, Miskolczy Dezsők, Schlachta Margitok, Angelo Rották és Wallenbergek.
Egyébként a kárpótlás – amelynek összege Németországban tiszteletre méltó, másutt szimbolikus volt (emlékezhettek a szovjet hadifogságból hazatérők számára fenntartott kibabrálásra, mely végső soron kárpótlási jegyek néven futó biznisz volt) – csak a túlélőknek jár, az utódokat és leszármazottakat nem illeti meg. És meggazdagodni végképp nem lehetett belőle. De ez is elegendő ok a zavar- és gyűlöletkeltésre.
