Álom a jégen
2014-12-16 17:02:22
- Nagy Székely Ildikó
T. S. szemét mindig is bántotta a rivaldafény, a háttérben érezte inkább otthon magát.
T. S. szemét mindig is bántotta a rivaldafény, a háttérben érezte inkább otthon magát. Felejthetetlen győzelmek színterein vitték végig az évek – mint mindenkinek, csalódásokban is része volt –, és ha nem is ő állt a dobogón, nemegyszer játszott fontos szerepet az események alakulásában. A nagy pillanatok ideje azonban, úgy tűnik, lejárt. A sportiskola karbantartójaként és teremfelelőseként néha „kapus bácsinak” szólítják a tornászni, asztaliteniszezni érkező gyerekek. A tekintete jelzi, hogy nem haragszik, érti a viccet, és akkor is csak játssza a sértődöttet, ha egy fiatal sportoló „bá”-nak nevezi.
Többszörös egyeztetés után vágunk bele a beszélgetésbe. Perceken belül a ’60–70-es évek Vásárhelyének eddig ismeretlen mozaikdarabjai villannak elém.
– 1960-ban, hatévesen tanultam meg korcsolyázni. Azért iratkoztam be a gyorskorcsolyázókhoz, mert azt hallottam az ismerős gyerekektől, hogy minden edzés után édesség jár. Így is volt, öt darab rahátot, rumos csokit és cukorkát is kaptunk. Mivel tavasszal kezdtem az edzést, először görkorcsolya került a lábamra. Páros vaskerekei voltak, „szekérnek” nevezték. Télen aztán a bakancsomra húzhattam a kulccsal járó korcsolyát. Másokat figyelve azt hittem, hogy könnyű dolgom lesz, de egyből fenékre estem, aztán, miután feltápászkodtam, hasra.
– Hol volt akkoriban a korcsolyapálya?
– A Ligetben, a teniszpályáknál. Azokban az években még nem létezett műjégpálya a városban, természetes jégen siklottunk. Abban az időben még voltak igazi telek. Este 9 órától 11-ig tartották az edzéseket, szombatonként Kolozsvárra vittek. Az első edzőm néhai Farkas Éva többszörös országos bajnok volt, utána Gál Károly keze alá kerültem.
– Emlékszik még az első versenyre, amelyen részt vett?
– Tusnádon tartották, kilencéves lehettem akkoriban. A továbbiakban aztán ifjúsági, majd felnőtt-megmérettetésekre is eljutottam, többek között Leningrádban is gyorskorcsolyáztam.
– Melyik volt a legemlékezetesebb verseny?
– Nem tudnék választani, mindenik fontos volt valamiért. Gyermekként volt, hogy országos harmadik lettem. A későbbiekben aztán már nemigen kerültem fel a dobogóra.
– Mikor és miért hagyta abba a korcsolyázást?
– A hetvenes évek végén átestem egy műtéten, utána évekig nem állhattam jégre. Elkezdtem gyerekeknek edzéseket tartani. Aztán váltottam. Egy ismerősömnek volt egy klubja, ahol karateedzéseket tartottak, hívott, hogy álljak be hozzá. Magyarországon vizsgáztam, majd segédedzőként kezdtem nála dolgozni. Eleinte csak a sportolók fizikai felkészítése tartozott a hatáskörömbe, aztán már a technikai részt is felvállalhattam. Több versenyen jártunk a csapattal, olyan is volt, hogy az országos bajnokságról két aranyéremmel jöttünk haza, az egyik tanítványom pedig világbajnokságot is nyert. Miután bezárt a klub, egy másikhoz igazoltam át, de egy idő múlva elegem lett. Rájöttem, hogy ezen a területen is sokszor a pénz a legfőbb mozgatórugó. Visszatérve a gyorskorcsolyázásra, ma már nagyon háttérbe szorult ez a sportág, a gyerekeknek nincs is nagyon hol edzeni.
Szürke újságlapokat vesz elő. Apró betűsorok és fehér-fekete fényképek őrzik a hajdani sikerek emlékét. A diplomái közül sokat elvitt a 70-es évekbeli marosvásárhelyi árvíz. De a víz nemcsak ilyen téren játszott szerepet az életében. Egészen más irányt vesz a beszélgetés, amikor az egykori sportember az elmúlt évek kálváriáját idézi fel.
– A ’90-es évek végén sűrűn jártunk versenyekre, mindegyre külföldön tartózkodtam. Lezártam a Kossuth utcai lakásomat, és amikor éppen itthon voltam, a barátnőmnél laktam. Öt év telt el így, aztán hazaköltöztem. Akkor ért a nagy meglepetés. A közös udvaron hét család lakott, de az én nevemen volt a vízóra, és a víz használatáért tetemes adósság gyűlt fel. Persze, én egyáltalán nem használtam abban az időszakban a vizet, mégis nekem kellett volna kifizetnem a tartozást. Amíg nem laktam otthon, megbíztam valakit, hogy szedje a pénzt a szomszédoktól a víz használatáért, de az illető időközben lelépett. Feliratkoztam kihallgatásra a vízszolgáltató vállalathoz. Kértem, hogy zárják le a vizet, amíg a tartozást sikerül kifizetnem, de erre még öt évig nem került sor. 2002-ben a vízszolgáltató törvényre adott. Nem volt miből ügyvédet fogadnom, várakozó álláspontra helyezkedtem. 2005-ben született meg az ítélet, 96 millió régi lej kifizetésére köteleztek. Közben a vizet is lezárták, attól kezdve motorbiciklivel hordtam a vizet a forrásról. De nem ez volt az egyetlen gond. Mivel állami bérlakásban lakom, a Lakáshivatal a tartozás miatt nem akarta megújítani a szerződést. Bár sosem szerettem irodákba járni, felmentem a vízszolgáltatóhoz, és kértem, hogy hadd fizethessek havonta 50 lejt, amíg lejár az adósság. Ez 2013-ban volt. Minden hónapban át is utaltam a szóban forgó összeget, de idén nyáron a végrehajtótól érkezett egy papír a munkahelyemre, amely szerint ezután minden hónapban 30 százalékot levonnak a fizetésemből az adósság, illetve a törvényszéki eljárás költségeinek törlesztése végett. Azt kérdeztem, hogy miért nem jött el a végrehajtó, hogy felmérje a lakásban lévő értékeket. Annyi év alatt soha egyetlen hivatalos iratot sem kaptam a törvényszékről, bár meglehet, hogy küldtek, csak eltűnt az udvarról. Havonta több mint 200 lejt tartanak vissza a fizetésemből, és minden bizonnyal még a nyugdíjamból is vonni fogják ezt az összeget.
Beszélgetésünk végére a gyerekek edzésideje is lejár. T. S. a kihullt szivacsdarabokat sepri össze, aztán bezárja a termet, és átadja magát a vasárnap délutáni csendnek.
