Álom fehérben

Szilágyi Zoltán a legfiatalabb juhosgazda Magyarón. A 28 éves fiatalember a görgényszentimrei erdészeti szakközépiskola elvégzése után erdészként kezdett dolgozni a községben. Az állattartással három éve próbálkozott meg, közben a szakmájáról sem mondott le.

– Nagyapámnak volt húsz juha, én hat-, hétszeresére szaporítottam az állományt. Egy időben 140–150 jószágom is volt, ma már valamivel kevesebb. A bátyámmal közösen fogtunk neki a juhtenyésztésnek, ő aztán lemondott róla, én pedig átvettem az ő munkáját is. A testvérem, akárcsak a szüleink, Németországban dolgozik, és amikor szükség van rá, anyagilag támogat.

A fiatal gazda azt is elmesélte, hogy a nagyapjától tíz hektár föld maradt a családra, ez is motiválta abban, hogy állattartásra adja a fejét. Egy pajtát is épített a juhok számára. A nehézségek azonban hamar megmutatkoztak. 

– Az egyik gond az, hogy nehéz embert találni a juhok mellé. Olyasvalakire van szükségem, aki mi-nőségi sajtot tud készíteni, én ugyanis ehhez nem értek. Az első két évben volt is egy juhász, aki ebből a szempontból is bevált, de idén új ember után kellett néznem. Egy idecspataki férfival egyeztem meg, aki a saját juhait az enyéimmel együtt legelteti. Meglátjuk, mennyire válik be az együttműködés, de azt fontolgatom, hogy, ha mégsem, akkor jövőben abbahagyom ezt az egészet. Úgy gondolom, juhokat tartani csak úgy éri meg, ha legalább 400 állatod van. A jószág mellett éjjel-nappal ott kell lenni, annak, aki ezzel foglalkozik, nincs hétvége, nincsenek ünnepnapok. Decemberben, amikor a juhok bárányozni kezdenek, különösen nehéz segítséget találni. Olyan dolgokat kell elvégezni, amihez külön szakértelem szükséges. 

– Meg lehet-e élni juhtartásból? 

– Egyre nehezebben. Régen a juhász volt a leggazdagabb ember a faluban, de mára nagyon lement a jószág ára, és vevő sem igen kerül. Amíg jöttek az arabok, és nagy tételben vitték a jószágot, minden másképp volt. Akkor kezdődtek a bajok, amikor leállították az exportot. Most a juh kilójáért élősúlyban 10 lejnél nem kapok többet, a bárány kilója pedig 20 lej. Bárányt egyébként inkább csak húsvétkor vesznek az emberek. Én pár évvel ezelőtt 350–500 lejért vásároltam meg egy juhot, most 100-150 lejt kapok érte. Régen tíz báránybőr árából már elmehettél egy lakodalomba. Ma már senkinek nem kell a bőr, a kutyáknak vetem oda. De a gyapjú sem megy. Volt idő, amikor Máramarosra vitték szőnyegnek, miegymásnak. Ma már Ausztriából hozzák be a finom gyapjút. Ha néha magyarországi vendégek kerülnek a faluba, báránybőrt, gyapjút is vesznek, de ilyesmi ritkán fordul elő.

– A sajtot hol értékesíti?

– Csak itt, a faluban. A sajt kilója 15, az ordáé 10 lej. 

Szilágyi Zoltán nyája ottjártunkkor éppen a Zászpás-tető felé tartott. A háztáji gazdaságban csak néhány anyajuhot és pár bárányt találtunk. 

– Idén nyolcvan kisbárány született, de közülük sokan elpusztultak – magyarázta a gazda. – Ebben az évben más juhtartók is így jártak a faluban. Negyven bárányt sikerült eladnom.

– A vadkárok gyakoriak? – kérdeztem indulás előtt.

– Én mindig azt szoktam mondani, hogy nem is a juhász őrzi a nyájat, hanem a kutyája. Ilyen téren igazán szerencsés vagyok, nagyon jó őrzőim vannak. Kölyökkoruktól én neveltem őket. Bizonyára a kutyáimnak köszönhetem, hogy nyaranta legfeljebb négy juhot szokott elvinni a farkas vagy a medve.

Miközben a kapuig kísért, vendéglátóm arról beszélt, hogy a nehézségek ellenére nagyon megszerette a juhtartást. Erdőjárás közben is sokszor nyája körül keringenek a gondolatai, és ahányszor csak teheti, szemrevételezi dombok közt fehérlő, mindig úton levő vagyonát.