2021. szeptember 22., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Brigitta otthonában többnyire csak dekoráció volt a plazmatévé. Naphosszat őrködött némán a nagy, fekete szem a vendégszoba kitüntetett helyén, szemben a kávébarna kanapéval, a délutáni tévésorozatok hosszúra nyúló percei és az esti híradók felpörgetett órái alatt. Egyetlen népszerű műsor sem töltötte meg színnel, élettel a képernyőt, legalábbis mostanáig. Két hete azonban történt valami. 

– Hát igen, az olimpia. Annak nem tudok ellenállni. Minden másnak könnyű szívvel, az öt karikától viszont bepörgök – kacagta el magát az ötvenes évei elején járó, de jóval kevesebbet mutató, szép arcú nő. – Ősrégi történetben gyökerezik ez a szenvedély – tette hozzá máris jellegzetes, vidám emléket ígérő hangján. – A hetvenes évek közepén, pontosabban 1976-ban végre édesanyámék is vásároltak egy televíziót. Már minden ismerősünknek volt, ők azonban, bár nem álltak rosszul anyagilag, idegenkedtek az efféle, komolyabb beruházásoktól. Mindig azt mondogatták, mi lesz, ha beüt egy válsághelyzet, és nekünk nincs elegendő tartalékunk a konyhakredencben? Akkor az egyszer mégis erőt vettek magukon, és beálltak a boldog tévétulajdonosok táborába. Hatéves múltam azon a nyáron, és amikor a fekete-fehér ,,varázsdobozt” édesapám behozta a nappaliba, úgy éreztem, ez az én személyes, kicsit megkésett születésnapi ajándékom. Akkoriban, ugye, egyetlen, állami irányítottság alatt levő műsort nézhettünk, nem volt miből válogatni, számomra mégis ez az egész maga volt a csoda. Még a szombat esti Teleenciklopédia is lekötött, pedig alig tudtam pár szót románul, így nem igazán értettem, miről beszél az a kellemes hangú ,,bácsi”. A legnagyobb élmény azonban a montreali olimpiai közvetítés volt. Minden versenyszámot rajongva követtem végig, a súlyemeléstől a birkózáson át az úszásig és atlétikáig, a legjobban mégis a torna babonázott meg. Pontosabban egy bizonyos tornászlány, a tizenéves Nadia Comăneci, aki – most is pontosan tudom – három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet gyűjtött be a megmérettetéseken, ráadásul az ötkarikás játékok történetében elsőként érdemelte ki a maximális pontszámot. Én azon az őszön kezdtem az első osztályt, de a nálam pár évvel nagyobb szomszéd lánytól már jó ideje tudtam, mit jelent tízest kapni. Hatalmas lelkesedéssel figyeltem hát a copfos, barna tinédzser gyakorlatait, aztán, amikor senki nem látott, azt játszottam, hogy én vagyok ő, éppen úgy szaladok neki a szaltónak, úgy egyensúlyozok a képzeletbeli gerendán, és pontosan úgy lendítem magasba a karom a mutatvány végén, a tökéletes landolás után, miközben egy egész ország tapsol nekem. Alig vártam az iskolakezdést, mert azt gondoltam, hogy majd tornaórán alkalmam lesz megtanulni mindazt, amit a képernyő Nadiáról mutatott. 

– Gondolom, nem egészen így történt – szólaltam meg a rövid hatásszünetben. Beszélgetőtársam alig észrevehetően bólintott, aztán folytatta:

– Majd kiugrott a szívem az izgalomtól, amikor egy meleg, szeptemberi délelőttön kötelező egyenmezben – fehér trikó, sötétkék rövidnadrág – felsorakozhattam az osztálytársaimmal az iskolaudvaron. A rég vágyott mozdulatok helyett azonban szép lassan körbeszaladtuk az udvart, aztán a tanítónő vezényletére ötös csoportokban a Nyulak, ki a bokorból! nevű játékba kezdtünk. Mit mondjak, rettenetesen csalódottnak éreztem magam, hogy jövendőbeli tornasztárból kör közepén várakozó, sípszóra másik kört, azaz ,,bokrot” kereső ,,tapsifülessé” fokoztak le. Ez volt az első lehangoló tapasztalatom az iskolában, és – talán éppen ennek a hatására – sokkal kellemesebbeket az elkövetkezőkben sem gyűjtöttem. Az egész világra haragudtam akkoriban, csak a fekete-fehér, négyszögletű ,,lakótársra” nem, ami gombnyomásra elfeledtette velem a kisebb-nagyobb hétköznapi kudarcokat. 

– A következő olimpiát is ilyen lelkesedéssel követted? – kérdeztem.

– Bizony. Jól emlékszem, hogy Moszkvában rendezték, és a példaképem két arany- és két ezüstérmet szerzett. Akkoriban persze már feladtam sportkarrieres álmaim, főleg, mivel a szüleim hallani sem akartak arról, hogy tanulás helyett talajtorna-edzésekre járjak. Az olimpiai közvetítéseket azonban, szünidő lévén, nyugodtan nézhettem. A nyolcvanas évek közepén aztán bekövetkezett az, amitől titokban már egy ideje tartottam: az eleinte csak ,,repdeső” képernyő ,,havazni” kezdett, aztán végleg elsötétült. Édesanyámék szerelőt hívtak, de nem lehetett megjavítani. Akkoriban már benne jártam az ,,ingatag” tinédzserévekben, mindentől kiborultam, hát még a tévénélküliségtől! Csodák csodája, anyukámék nem alkalmazták erre a helyzetre a ,,Meg kell tanulni lemondani dolgokról, fiam” kezdetű tanításukat, hanem vettek egy másik készüléket, mégpedig egy színeset. Az azonban nem villanyozott fel annyira, túlságosan élénk és valószerű volt, és én szívesebben néztem volna továbbra is a világot sejtelmes fekete-fehér árnyalatokban láttató ,,csodadobozt”. Később pedig, a kilencvenes évek elején, amikor egyik napról a másikra kezdtek szaporodni a külföldi tévéadók, végleg kiszakadtam a képernyő vonzásköréből. Négyévente, ilyenkor nyáron mégis úrrá lesz rajtam valami különleges hangulat, bekapcsolom a készüléket – amit egyébként pár évvel ezelőtt egy bevásárlóközpont tombolaszelvényével nyertem –, és bámulom az ,,ötkarikásokat”. Éppen úgy, mint negyvennégy évvel ezelőtt, amikor még többértelmű árnyalatok nélkül, a maga fekete-fehér boldogságában láttam a világot.