Álmatlanok

• 2013-04-23 15:28:03

• Nagy Székely Ildikó

A Mihály család otthonát idén elkerülte a tavasz. A pár lépésnyi udvaron kifeszített kötélen zoknik, gyermeknadrágok, pulóverek száradtak ottjártamkor, virágnak, fűnek nyoma sem volt.

A Mihály család otthonát idén elkerülte a tavasz. A pár lépésnyi udvaron kifeszített kötélen zoknik, gyermeknadrágok, pulóverek száradtak ottjártamkor, virágnak, fűnek nyoma sem volt. Riadt arcú lány nyitott ajtót, tekintetével kérdezte anyját, hogy beengedjen-e, aztán szó nélkül húzódott vissza az öreg szobába.

– Megkínálnám egy kávéval, de most éppen nincs – mentegetőzött a feltűzött hajú, szemüveges nő, miközben hellyel kínált a levegőtlen konyhában. Ő állva maradt a színtelen asztal mellett, kérni kellett, hogy üljön le, amíg beszélgetünk. Közben álmos, szőke fiúcska bújt elő a szobából, anyja ölébe telepedett.

– Egy éve, nagyanyám halála után kezdődtek a nehézségek – fogott bele a történetbe a harmincas évei elején járó Erika. – Kisgyerek voltam, amikor apám elhagyott minket, Kanadába ment, anyám sem törődött velem. Hétéves koromig a nagyszüleimnél laktam. Amikor elkezdtem az iskolát, anyám elvitt magához, de azután is főleg nagyanyámra számíthattam, ő segített mindenben. Az Avram Iancu szakiskolába jártam, varrónőnek tanultam, de hamar kiderült, hogy rossz a szemem, nem bírom azt a munkát. Boltban, bárban dolgoztam, közben megismertem a férjemet, és két év múlva megszületett a lányunk. Ő most 11 éves, negyedik osztályba jár. Kezdetben a férjem szüleinél laktunk, de nem jöttem ki jól az anyósommal, így nagyanyámhoz költöztünk, aki munkás éveiben asszisztensnőként dolgozott, elég jó nyugdíja volt. Ő elfogadott, támogatott minket. Nem sokkal azután, hogy meghalt, el kellett jönnünk a házból, a nyolcvanéves cukorbeteg nagyapám nehezen viselt el minket a három gyerekkel.

– A legkisebbik most hol van?

– Alszik. Ő még csak két és féléves, ez a huncut itt öt – simította meg az asszony a lábának támaszkodó kisfiú arcát.

– Szinte egy éve lakunk itt, albérletben – tekintett újra rám. – 300 lej a lakbér, hónapok óta nem tudtuk fizetni. A férjem korábban egy sörgyárban dolgozott mint préselő, fizetés nélküli szabadságra küldték. Úgy volt, hogy kerül neki valami munka Ausztriában, de végül nem jött össze. Én hét éve egy takarítócégnél dolgozom, bankokba, közintézményekbe osztottak be, egy ideje a prefektúrára járok. Délután négykor kezdem a munkát, miután lejárt az alkalmazottak munkaprogramja, és éjfélkor indulok haza. 500 lejt kapok egy hónapban. Bankrészletem van, sokáig nem törlesztettem, havonta 160 lejt visszatartanak a fizetésemből. A férjem sok helyen próbált munkát találni, leadott egy csomó önéletrajzot, de mindenhol csak ígérgették, hogy felhívják. Most felvillant egy lehetőség, talán sikerül elintéznem, hogy alkalmazzák a repülőtérre takarítónak. Éjszakai munka lenne 11 órától hajnali hatig. De nem biztos, hogy sikerül.

A szép arcú, vékony lány a szobaajtóhoz simulva hallgatta a beszélgetést, feje fölött egy kalitkában zöld tollú papagáj szunyókált.

– Pityunak hívják – mosolyodott el, amikor a madárról érdeklődtem, aztán azt is elárulta, hogy az iskolában a kézimunkaórát szereti leginkább, a télen papírgurigából Mikulást is készítettek osztálytársaival, szabadidejében pedig legszívesebben az unokatestvérével játszik, sétál.

– Nincs semmi – vonta meg a vállát csodálkozva, mikor azt kérdeztem, van-e valamilyen különös vagy titkos kívánsága, álma.

– Ki tudja, mi vár ránk – sóhajtott fel a fiatal anya. – Éjszakákat ezen gondolkozom. Kellene még egy munkahely vagy valami.

Mintha alig látható harmatcseppek bújtak volna elő szemüvege alól.

– A tulajdonos többször felszólított már, hogy ha nem fizetünk, kitesz. Szerencsénk volt, hogy mostanáig is eltűrt, de hova menjünk? Amit keresek, az a gázra, villanyra sem elég, a télen 300 lejes számláink voltak.

A szobából mocorgás hallatszott. Borzas apróság emelkedett ki a színes takarók közül, aztán már vissza is kuckolta magát a biztonságos melegbe. Az ötéves fiúcska az ajándékkiflit majszolta a konyhában. Valami furcsa csendesség ölelte körül a felnagyított kartondobozra emlékeztető ház lakóit. Jóra, jobbra várók csendje, vagy kiszolgáltatottak némasága? Nem tudom.