Állandó várostörténeti kiállítás nyílik

Boszorkányokról, céhekről, gasztronómiáról

Március 22-én, szerdán 18 órakor a Maros Megyei Múzeum Történeti Osztályának várbeli épületében Kulcsos város címmel állandó várostörténeti kiállítás nyílik. A tárlat mintegy 120 négyzetméteren, tematikus modulokban mutatja be a 17. századi marosvásárhelyiek életét, az igazságszolgáltatást, a közigazgatást, a gazdasági életet mozgató céhes intézményrendszert, a kor társadalmát, anyagi kultúráját, gasztronómiai szokásait. A kiállítást a berendezés alatt álló terekben Sárándi Tamás muzeológus, a tárlat egyik kurátora mutatta be olvasóinknak. 

– Mikor született meg az ötlet az állandó várostörténeti kiállítás létrehozásáról? 

– A kiállítás létrehozásának ötlete már 2010-ben megszületett, amikor az épület, amely helyet ad a tárlatnak, a múzeum tulajdonába került. Soós Zoltán korábbi múzeumigazgató indítványozta ezt. A felújítási munkálatokat régészeti kutatások előzték meg, és ez is alátámasztotta az elképzelést, hogy itt egy állandó kiállítást rendezzünk be. Tulajdonképpen 2017-ben körvonalazódott, hogy mit és hogyan szeretnénk itt kiállítani. Szó volt arról, hogy a korabeli városházát rendezzük be, aztán, amikor Győrfi Zalán kurátorkollégámmal elkezdtük kidolgozni a kiállítás koncepcióját, változott az alapötlet. 2021-ben fogtunk hozzá a kiállítás berendezéséhez. 2016-ban a szabad királyi városi rang odaítélésének 500. évfordulója alkalmából berendeztünk egy időszakos kiállítást, talán ez volt a magja a mostaninak. 

– Miért volt fontos a 17. század a város életében, hiszen a kiállítás is tulajdonképpen ennek az időszaknak állít emléket? 

– A város 1616-ban kapta meg a szabad királyi városi címet, ennek köszönhetően fellendült gazdasági, társadalmi élete. Az ekkor elindult folyamatok eredményeként a 19. század végére Marosvásárhely Székelyföld fővárosa lett. A kiállítás dióhéjban ugyan, de bemutatja a 17. századi város társadalmát, az igazságszolgáltatást és közigazgatást, a céhes életét, anyagi kultúráját és gasztronómiáját. 

– Nem véletlenül ad helyet a kiállításnak e várbéli épület, hiszen úgy tartják, hogy ez volt a város korabeli polgármesteri hivatala. 

– A rendelkezésünkre álló információk alapján nem tudtuk igazolni, hogy ebben az épületben városháza működött volna. Tény, hogy sok minden köthető az épülethez, hiszen az évszázadok során több rendeltetése is volt. Amit tudunk róla, hogy a 16. században polgári ház volt, később még egy hasonlót építettek melléje, majd a 18. században összekötötték a kettőt, és így lett belőle az egykori Habsburg-kaszárnya parancsnoksági épülete. Ezt bővítették a 19. században, és így nyerte el a mai formáját. Kiállításunk első helyiségében, a folyosón látható az épület legkorábbi ábrázolása, az is, hogy miként szerepelt az egykori tervrajzokon, térképeken. Nem lehet tudni, hogy eredetileg kié volt. Az biztos, hogy egy gazdagabb polgáré, hiszen kőből épült, és pincéje is volt. A korabeli törvényeknek megfelelően a várban csak polgároknak lehetett háza. A nemeseknek a vár falain kívül a mezővárosban lehettek birtokaik. 32 ilyen nemesi telekről tudunk. Mint már említettem, arról nincs konkrét információnk, hogy az épületet valaha városházaként használták, de kizárni sem tudjuk egyértelműen ezt a hipotézist. A 17. században, miután a település szabad királyi városi rangot kapott, a tanácsülést mindig a város bírájának a házában tartották.

A kiállításon a falkutatáskor előkerült régészeti leletek is láthatók. Az épület ismertetése után a falra helyeztük annak a dokumentumnak a kinagyított változatát, amelyet Bethlen Gábor állított ki, és ezáltal 1616-ban szabad királyi városként saját címer- és pecsétnyomó-használati jogot adott az addigi mezővárosnak. Kiállítjuk az eddig a megyei levéltárban őrzött első városi pecsétnyomót, amelynek az érdekessége, hogy nem Vásárhely számára készült, hanem a székely nemzet részére, hiszen nem tartalmaz olyan jelt, ami a városra utalna, de tudjuk, hogy ez volt az első pecsétnyomó, ami a legkorábbról megmaradt. Később, az 1620-as években készítették el az első olyan pecsétnyomót, amelyen már megjelent a város neve és címere is. Azt megjegyzem, hogy az eredeti Bethlen Gábor-okiratot is a megyei levéltár őrzi. 

 – Mit jelentett ez a rang a korabeli városlakóknak? 

– A város polgárai jogot kaptak arra, hogy a saját életüket maguk szabályozzák, törvényeket hozhattak. A városi polgárai pedig esküt tettek, hogy minden szabályt, törvényt, amelyet a városi tanács hozott, betartanak. Talán, a mai szóhasználattal élve, ez egyfajta önkormányzatiság volt. Erre az új jogrendre épült a kiállítás is, hiszen tulajdonképpen arra adunk választ, hogy miként éltek ezzel a lehetőséggel a városlakók, milyen fejlődést hozott ez az intézkedés a város életében. 

– Ötletes az a megoldás, ahogyan bevezetik a látogatókat a város életébe, ugyanis az egyik ház homlokzatán levő virtuális ablakból egy korabeli hölgy tudtunkra adja, hogy letartóztattak egy némbert, akit boszorkánysággal vádolnak. 

– Erre a valós történetre fűztük fel a korabeli igazságszolgáltatás bemutatását. Rekonstruáltuk egy korabeli polgári ház homlokzatát, egy képernyőről szórja el a pletykát az ablakból kikönyökölő menyecske, így bevezeti a látogatókat a következő terembe, ahol az igazságszolgáltatást és a helyi közigazgatást vázoljuk fel. Tudni kell, hogy a 17. században az igazságszolgáltatás és a közigazgatás még egybeforrt, hiszen a város főbírája – a mai értelmezésben polgármestere – törvénybíró is volt. Annak ellenére, hogy a legtöbb esetben nem volt jogi végzettsége, a szokásjogok és hagyományok alapján ítélkezett, és több esetben halálbüntetést is kiszabott. A döntést a városi tanács hozta meg, ahol jó esetben lehettek tanult emberek, netán jogi végzettséggel rendelkezők, de tudunk arról is, hogy egyesek írástudatlanok voltak. A teremben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművészei közreműködésével, négy nagy méretű fényképfelvételen, magyarázó szövegekkel ellátva mutatjuk be a leggyakrabban előforduló kihágásokat, törvényszegéseket, ezek a gyilkosság, a paráznaság, a káromkodás és a lopás voltak. A korabeli pellengérekhez hasonlító tárlókban pedig az ehhez kötődő bűnjeleket helyeztünk el, mint pl. a gyilkolóeszköz vagy gyűrű. Marosvásárhelyen is állt ilyen pellengér, valahol a mai ortodox katedrális helyén. A boszorkánysággal megvádolt Sárdi Kata ügyét a pincében lehet megismerni. A kutatásokból tudjuk, hogy a bizonytalan időszakokban – amikor az országot a tatárok, törökök betörése fenyegette, vagy 1601-ben, amikor Vitéz Mihai felégette a várost – a boszorkányperek száma megnőtt. Érdekes, hogy ezen időszakból Marosvásárhelyen viszonylag kevés perről tudunk. Sárdi Katát is olyasmikkel vádolták meg, hogy éjszaka repült, vagy megfőzött egy tyúkot és betette a küszöbe alá, vagy hogy egy másik asszony miatta megbotlott, és majdnem kitörte a nyakát. A boszorkányság az egyik legsúlyosabb vád volt, mivel az áldozat nehezen tudta megvédeni magát, hiszen nem tudta bizonyítani az ellentétét. Sok esetben halálbüntetés járt e vétekért, megégették vagy vízbe fojtották az elítélteket. Szándékosan egy olyan pert mutatunk be, amelyiknek nem tudjuk a végét, hiszen a jelenséget akartuk ismertetni, és nem ítélkezni, tulajdonképpen az emberi kicsinyesség, irigység és a bosszúvágy miatt ítéltek el nőket, mai szemmel nézve ártatlanul. A pincében egy szimbolikus máglyát állítottunk fel, és láthatók lesznek a perben megnevezett „bűntárgyak” is. A kiállítás érdekessége, hogy a „láng” felülről is látszik, és egy tükör segítségével, aki lenéz majd a verembe, saját magát látja a tűzben. 

– Mielőtt a látogatók a nagyterembe lépnének, egy újabb történettel lesznek gazdagabbak, hiszen, amint a pannókon is követhető, megismerkedhetnek Nagy Szabó Ferenccel. Mit kell tudni róla?

– Sajátos módon, szintén egy igaz történetre alapozva építettük ki a kiállításon a város céhes életéről szóló részt. Marosvásárhely középkori életében is jelentős szerepet játszottak a céhek, illetve a termékeiket áruló kereskedők. Vásárhelyen a leggazdagabb polgárok a céhmesterek és a kereskedők voltak. A céhek tulajdonképpen a környéken megtermelt mezőgazdasági termékeket dolgozták fel. Az ő kötelességük volt a várfalak építése a bástyákkal együtt, továbbá ezek karbantartása és ellátása a védelemhez szükséges fegyverzettel. Ezenkívül a város életében is fontos szerepük volt, hiszen a város elit tagjaiként, néhány gazdagabb kereskedőcsaláddal együtt a céhmesterek különböző közigazgatási és egyházi tisztségeket is betöltöttek. A legtöbbet a céhekről Nagy Ferenc jegyzeteiből tudunk, aki, amint a neve is mutatja, szabó volt. Élettörténetén keresztül tudhatjuk meg, hogyan nézett ki egy céh, miként működött, ki kerülhetett be egy céhbe, és milyen társadalmi szerepük volt ezeknek. A tárlókban a céhes élethez kapcsolódó tárgyak kaptak helyet. Sajnos a fontosabb marosvásárhelyi céhek tárgyai a kolozsvári múzeumba kerültek, ahonnan nem tudtuk kikölcsönözni, így nagy méretű fényképeken mutatjuk be a jelentősebbeket. Természetesen egyéb tárgyakat is kiállítottunk. Nagy Szabó Ferenc regénybe illő életpályát járt be. Kolozsváron tanult mesterséget, eljutott Konstantinápolyba, majd hazatérve céhmester, illetve a református egyház presbitériumának a tagja volt.

Nagy Szabó Ferenc élettörténetén keresztül bevezetjük a látogatókat a korabeli társadalmi életbe is. A tárlókban a polgársághoz, a nemességhez, illetve az egyházhoz és céhekhez köthető tárgyi kultúra legszebb elemeit állítottuk ki. És a református egyházon keresztül – az említett időszakban a város polgárai mind reformátusok voltak – az oktatásra is kitérünk, hiszen a várban, az egykori Ferenc-rendi kolostor épületének maradványaiban kezdődik meg az oktatás, aztán később átköltözik a jelenlegi Bolyai líceum helyén épült kollégiumba. A tárlókban néhány, a polgárok házából megmaradt kályhacsempe is helyet kapott. 

– A kiállítás talán leglátványosabb sarka az a szabadtéri tűzhely, amely mellett korabeli edények, konyhai felszerelések, ezek mellett pedig egy éléskamra is látható, amelyben fűszerek kaptak helyek. 

– A nagy terem közepén egy szimbolikus asztalt is berendeztünk, amelyen egy képzeletbeli lakomát modellezünk le társadalmi rétegenként, ezért a terítékek között vannak ezüstpoharak, de fatányér is. Nem véletlenül, hiszen az említett Nagy Szabó Ferenc leírásából tudjuk, hogy 1604-ben a céhmesterré avatásakor rendezett lakomán milyen menüt szolgáltak fel. Ezért ennek a történetnek a folytatásaként rendeztük be a szabad tűzhely körüli konyhát és az éléskamrát. A 17. században másak voltak a gasztronómiai szokások, mint ma. Például nem étkeztek az emberek naponta háromszor. Misztótfalusi Kis Miklós szakácskönyvéből ismerjük az akkoriban használt recepteket is. Bár ilyen nem került elő Marosvásárhelyen, feltételezzük, hogy ismerték ezeket a recepteket. Ebben az időszakban jelenik meg Erdélyben a reneszánsz konyha, az a gasztronómiai kultúra, aminek köszönhetően már odafigyeltek a tálalásra, a fűszerezésre, az étkezés nemcsak az éhség csillapítására irányult, hanem egyfajta élvezetté vált. Természetesen ezt a luxust csak az előkelőbb családok engedhették meg maguknak, ők is csak ünnepekkor. 

– A tárlat a bemutatott kor széles spektrumát tárja elénk négy helyiségben. Mi a titka annak, hogy ennyi információt ilyen kis helyen szemléletesen és átfogóan sikerül bemutatni? 

– A kiállítás koncepciójának alaposabb kidolgozásakor kiderült, hogy sok mindent kihagytunk, hiszen igazodnunk kellett a hely adta lehetőségekhez. Szándékosan kihagytuk a politikát. Nem jelennek meg a kor nagyobb eseményei, így nem terheljük a látogatókat adatokkal, dátumokkal. Akit ez az aspektus érdekel, megtalálhatja az információkat Erdély történetében vagy az Időtárban. A mai szóhasználattal, szakmai szigorral ugyan, de egy kicsit bulvárosabban illusztráltuk a kort, hiszen az embereket leginkább a különlegességek, a megtörtént események, az élettörténetek érdeklik. Ezért jelenik meg a boszorkányság, a gasztronómia, a perek világa és az életmódhoz kötődő szokások, érdekességek, amelyek, úgy gondoltuk, ma is lekötik az emberek figyelmét. 

– Kik dolgoztak a kiállítás létrehozásán, és meddig látogatható? 

– Amint említettük, az ötlet Soós Zoltán korábbi múzeumigazgatótól származik, a jelenlegi koncepciót Győrfi Zalán muzeológus kollégámmal dolgoztuk ki, az egyházi klenódiumok, illetve a céhek tárgyi kultúrája tematikában Kovács Mária Márta muzeológus segített. A teljes képi világ és design Karácsony István munkája, a kivitelező az Oracler cég. Az állandó kiállítás a terveink szerint tíz évig tekinthető meg.