2020. október 25., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Gyógyír öregedésre (3.)

Amit elfogadhatatlannak érzünk, az természetesen a halál. Az öregedés a hozzá vezető út. Az a megállíthatatlan testi-lelki folyamat, melynek során fiatalból öreggé válunk. 

Mikor kezdődik el? – kérdezzük mohón. 

„Kháron ladikja nem akkor indul velünk/ midőn lezárul és befagy a szem./ Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk/ a végzetes vizen” – írja Illyés Gyula (1902–1983) Kháron ladikján című versében.

Egyesek szerint már a születés pillanatában ringani kezd velünk a ladik. Mások különböző életkorokra teszik ezt az időpontot. Lassan, szinte észrevétlenül kezdődik, nem tudjuk megmondani, hogy mikor. Egy újabb függőben maradó kérdés… 

Fájdalmas, nehéz és látványos eseménysor az öregedés. A testi változások általában hamarább észlelhetők, mint a szellemi-lelkiek. De ez nem szabály, illetve olyan szabály, ami alól lehet és van is kivétel. 

Nemrég fotósorozatot lehetett látni az interneten. Közismert filmsztárok, politikusok fiatal- és időskori portréit rakta egymás mellé valaki. Megdöbbentő látvány volt. Nem is a kiéleződött arcvonások, a ráncossá, petyhüdtté vált bőr volt meglepő az időskori képeken, hanem a szemek megváltozott kifejezése. Üres, reménytelen, ijedt, fájdalmas, szinte szégyenkező tekintetek voltak ezek. (Gyakran lehet ugyanezt látni a körülöttünk élő idős emberek szemében is.) A 30-35 portrépár között két kivétel volt, egy színészé és egy politikusé. Az ő időskori tekintetük derűt, öntudatot, bölcs elfogadást sugárzott. Mindkettőről köztudott, hogy most is aktív, dolgozik. Kézenfekvő a magyarázat. Az elfoglaltság, a fontosság tudata, a „szükség van rám” érzése segít megőrizni emberi méltóságunkat, és éltető erővé válik időskorban. Az egyik magabiztos tekintetű idős a színész, Alain Delon volt.

Az öregedés útja nem egyenletesen lejt lefelé. Inkább lépcsőzetesnek mondható. Ezen lépegetünk, botladozunk, egyensúlyozunk egyre lejjebb és lejjebb. El-elidőzünk kicsit egyik-másik lépcsőfokon, azzal ámítva magunkat, hogy megállt az idő. De olykor akár két fokot is lelépünk egyszerre. Mindeközben „lehámlanak” rólunk a képességeink, mintha csak a csupasz lelkünkre volna szükség az út végén. 

És nincs kivétel, mindenkire sor kerül.

Az elmúlt századokban gyakran használták a „haláltánc” kifejezést erre az időszakra. Morbid, de találó összegzése a helyzetnek. Érdekes régi ábrázolásokat láthatunk ezzel kapcsolatban: pl. a Luzern városát átszelő Reuss folyó egyik fedett fahídján, a Spreuerbrückén, amely az 1700-as években épült. A mester vagy mesterek a fedélszerkezet gerendái között kialakított timpanonszerű lapokra furcsa képeket festettek: táncoló csontvázak különböző formációit. Különös élmény átsétálni ezen a hídon egyik partról a másikra, a memento mori1 figyelmeztetése alatt. Más nagyszerű művek is születtek ennek jegyében. Liszt Ferencet is alkotásra ihlette ez a téma. Ismerjük a Danse macabre (Haláltánc) című szimfonikus költeményét. Arany János Hídavatás című verse is ide tartozik. Bár ebben a költeményben önként vállalt halálról van szó, itt sincs kivétel, a társadalom minden rétege képviselteti magát.

Kevésbé látványos, de annál mélyebb változás zajlik az öregedés folyamata során a lélekben is. 

Elisabet Kübler-Ross (1926–2004) svájci származású orvosnő ír erről A halál és a hozzá vezető út című könyvében. Az Egyesült Államokban élte le az életét, öregotthonokban, elfekvőkben dolgozott, majd ő maga is létesített egy ilyen intézményt, amelyben a saját elvei alapján foglalkozott az ott élő idősekkel. Az így szerzett tapasztalatait és megfigyeléseit írta le a már említett könyvben.

Szerinte az öregedés során öt fázist élünk át addig, amíg eljutunk a halál tényének elfogadásáig.

1. Tagadás 

Egyszerűen nem vesszük tudomásul, hogy telik, esetleg eltelt az idő, és bizonyos dolgok már nem mennek úgy, mint azelőtt. Ez nem tudatos hárítás természetesen. Ilyenkor tesszük fel a kérdést gyanútlan ismerőseinknek: „Na, mit gondolsz, hány éves vagyok?” Vagy ahogyan a legelején már szó volt róla, elégedetten állapítjuk meg magunkban, hogy mindenki máson látszik az idő múlása, csak rajtunk nem.

2. Düh

Ebben a szakaszban az idős ember beleköt az élő fába is – ahogy mondani szokás. Nehéz jó kapcsolatban lenni vele. Tüskés, kötekedő, mindennel elégedetlen, veszekedős. Talán ő maga szenved a legjobban ettől az állapottól. Nem tudja, honnan is tudná, hogy ez átmenet, elmúlik.

3. Félelem, szorongás

Mindentől fél ilyenkor az, aki éppen itt tart. A jövőtől, a betegségtől, az orvostól, az egyedül maradástól, a kiszolgáltatottságtól, de főleg a haláltól. Ritkán ismeri el, nem vallja be ezeket az érzéseket. Túlkompenzálva a helyzetet, kapkod, folyton siet valahova, látszólag állandó időhiányban szenved. 

4. Depresszió

Az előző aktivitás teljes letargiába fordul. Ki sem mozdul az ember a lakásból, naphosszat ül egy sarokban, némán, magába roskadva, esetleg ápolatlanul. Nem köti le semmi, nem érdeklődik semmi iránt. Nehéz kapcsolatot teremteni vele.

5. Elfogadás

Oldódik lassan a tehetetlen semmittevés, aktívabbá válik az idős ember. Használni kezdi a sarokba dobott segédeszközt, botot, járókeretet, esetleg beül a tolószékbe. Mindezt nyugodtan, megadóan, békésen, elfogadva a veszteséget és a vesztességet, beletörődve a megváltoztathatatlanba. 

E. Kübler-Ross szerint nem mindig ilyen szabályos ez az út. Ki is maradhat egy-egy szakasz, esetleg visszacsúszunk az előzőbe, vagy megrekedhetünk valamelyikben. Nem mindenki jut el a végéig, az elfogadásig. Másokon könnyebb észrevenni, hogy éppen hol tart, mint saját magunkon. Az önismeret ebben a korban is fontos és hasznos. Megkönnyítheti az egyes fázisok átélését. Nem csak a halál, minden más, életünk során elszenvedett veszteségünk elfogadására is érvényes ez az öt fázis. Pl. súlyos betegség, gyász, csalódás, kudarc, válás, nyugdíjazás stb.

Összegezve a fentieket, elmondhatjuk, hogy az öregedés nemcsak folyamat, hanem feladat is. Nem akármilyen teljesítmény megélni, átélni, túljutni ezeken a fázisokon. Időközben meg kell tanulnunk elviselni testi-szellemi fogyatékainkat, esetleg kiszolgáltatott, mástól függővé vált helyzetünket, és igen gyakran a környezet sértő, lekezelő vagy közönyös magatartását is. 

Szerencsénkre kaptunk segítséget ehhez, csak fel kell fedeznünk magunkban, és élnünk kell vele. Ez a segítség pedig nem más, mint a humorérzékünk és öniróniánk. 

Dr. Nyíri Tamás (1920–1994) teológus-filozófus professzor foglalkozik ezzel az Antropológiai vázlatok című könyvének Az ember transzcendenciája2, Túlparti fények című fejezetében.

Arról ír, hogy „Az ember transzcendens eredetére utaló tulajdonságaink, gesztusaink, viselkedési formáink vannak”. Ezek a következők: a rend igénye, a játékosság, a remény és a humor. Nagyon érdekesek a négy tulajdonságról szóló fejtegetései, de minket most csak a humor érdekel. Szerinte: „A humor nem csak felismeri az alapvető meg nem egyezést az emberi sorsban, hanem viszonylagosítja is, s így azt sejteti, hogy – legalább a nevetés idejére – zárójelbe tehető a tragédia. (…) A humor szabadságot hirdet, s a benne rejlő felszabadulás a transzcendencia jelbeszéde mindennapi életünkben”.

Kevésbé komoly megfogalmazásban: „Aki nevetni tud a saját balgaságain, annak élete végéig lesz amin szórakozni”.

Az irodalomban sok példát találunk erre.

Illyés Gyula (1902–1983) Kháron ladikján című könyvében3 így ír erről: „Öregedve megnyúlik az orrunk”. Ezt még Kosztolányi tudatta velünk. Vigaszul rögtön megmosolyogtatva: mindnyájan lógó orral távozunk az életből. De a fülünk is megnő! Ezt sem anatómiai szakkönyvből tudom, hanem Drieu La Rochelle naplójából. Ő sem állhatja meg, hogy ezt a tényt ne kommentálja írói fölénnyel: „Idősödve válik nyilvánvalóvá az emberen, hogy szamár”.

A következő jelenet is tőle származik:

„ – A pizsamák! Hol vannak? A telezsúfolt kamrában kutatok, sietősen, hajnali ötkor, vonathoz indulás előtt.

– Miféle pizsamák?/ – A két ötliteres!/ – Pizsamák?!”

Ismerjük az ingerült kézmozdulatot, amivel mi magunk legyintjük le ostobaságunkat. Az alábbi mondatot egy ilyen legyintés vezeti be. 

„– A demizsonok!”

Ebbe a kategóriába tartozik Jánosházy György (1922–2015) Szavak fogytán című önironikus hangvételű verse is az időskori feledékenységről.

„El-el pártolnak tőlem a szavak,

naponta egy-kettőt elfelejtek,

mintha agyamban bomlasztó savak

marnák üresre a sok renyhe sejtet.

Elszökdösnek, mint csélcsap hitvesek

unt férjüktől, tollam alól a ritka

nevek, jelzők, ledérek s tisztesek,

a nyelv megannyi meghitt, drága titka.


Ahogy az éhes, fölgerjedt vadász

a gímszarvast hajszolja hűs fenyéren,

úgy kergetem zihálva, egy rakás

könyvben, a hűtlen névszókat, igéket,

míg ott maradok végül, mint kiégett

öreg fatörzs, árván s koldusszegényen.”

Harsányabb az öregedéssel járó szabadság humora Jenny Joseph (1932–2018) angol újságírónő szabadversében. Részletek a versből: 

„Ha majd vénasszony leszek, piros ruhát és sárga kalapot veszek fel, ezek nem találnak sem egymáshoz, sem hozzám. (…)

Zokniban szaladgálok az esőben, és végighúzom botomat a rácsokon. (…) Ha elfáradok, a járda szélén ülve pihenek majd. (…) Mindezt kárpótlásul teszem józan és fegyelmezett ifjúságomért. (…) Az is lehet, hogy leszedem a szomszéd virágait és megtanulok – köpni.”

Rebellis idős hölgy lehetett Jenny Joseph, és biztosan egészséges, mert a humor, a vidámság gyógyít. Ha nevetségessé tesszük az öregedés velejáróit, könnyebben viseljük el őket. Visszautalva immunológiai fejtegetéseinkre, a jókedv minden életkorban serkenti az immunrendszer működését, ami által a T- és B-nyiroksejtjeink aktívabbakká válnak, és megvédenek a betegségektől. 

Ha bolondos idős embert látunk, ne ítéljük el, nem biztos, hogy beteg. Valószínűleg csak élvezi a korával járó szabadságot.

„Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog/ s ha sír is, hálakönnyet ont,/ hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d’Oro-t/ látott, ha nem lát is viszont!” (Illyés Gyula)


Belenyugvás, béke


Ha a humor és önirónia segítségével sikerült eljutnunk az ötödik, az elfogadás fázisáig, akkor: 

„Élvezni tudjuk minden pillanatát az életnek. 

Nem befolyásolnak már régi sérelmek, fájdalmas emlékek.

Nem ítélkezünk.

Nem érdekelnek a konfliktusok.

Nem igyekszünk megfelelni mások elvárásainak.

Nem aggodalmaskodunk semmiért.

Gyakran mosolygunk.”

Ez a lelkiállapot hasonlít a buzgó meditálók hőn vágyott céljához. Ezek szerint csak meg kell öregedni, átélni mindazt, ami ezzel jár, és máris a „nirvánában”4 vagyunk. Elérhető helyzet, és nem azt jelenti, hogy már itt is van a halál. 

Igaz történet: két nő beszélget az utcán, az egyik 75, a másik 70 éves. Az idősebb arról mesél, hogy meglévő testi-lelki problémái mellett életének ebben a szakaszában is tevékeny. Rendszer és cél van az éle-tében, emellett érdekes eseményekben van része. Hirtelen elhallgat, és társnőjének szegezi a kérdést: – Te hány éves vagy? – Hetven, jön a lakonikus5 válasz. – Előtted az élet! – kiált fel lelkesen a kérdező. Ha belegondolunk, igaza van. Amíg élünk, előttünk az élet! Ő megbékélt a helyzetével, és élvezni tudja a meglévő napok örömét.

Eljutni az elfogadhatatlan elfogadásáig nagyon nagy eredmény. Átélni a vele járó lelki fejlődést, életünk – talán – legnagyobb teljesítménye. Lehet, hogy pont ezért kaptuk az öregedés kínjait – ezért adják olyan drágán a halált –, hogy kénytelenek legyünk előtte végigjárni ezt az utat. Ha mindez sikerül, megtisztult lélekkel járulhatunk Urunk elé a végső elszámoláskor.

Kívánom, hogy mindnyájunknak sikerüljön!

Dr. Bérczes Judit


1 Memento mori (lat.): Emlékezz a halálra! Ne felejtsd el, hogy halandó vagy

2 Transzcendencia (-dens) (lat.): „átlépni”. Fel nem fogható, természetfeletti

3 A könyvnek és a versnek egyaránt ez a címe

4 Nirvána (szanszkrit): hindu szövegkörnyezetben a szenvedéstől, az individualista léttől való megszabadulást jelenti. Az indulatok hiánya, a boldogság, a béke állapota

5 Lakonikus: tömör, rövid