Aki Magdó is volt…

Mózes Erzsébet színművésznőtől a napokban kellett végleg elbúcsúznunk. A most kezdődő Tamási Áron-emlékév kezdetén róla is újra megemlékezhetünk, hiszen több Tamási-színműben is játszott, sokan az ő személyéhez kapcsolják az Énekes madár Magdójának alakját. Egy pályájáról készült hosszabb beszélgetésből ragadunk ki egy részletet. 

A szerepnek a lelkedhez is kell simulnia című interjú 2018. január 24-én jelent meg a Múzsában.

– Közel hat évtizeddel ezelőtt friss marosvásárhelyi végzettként Temesvárra került, onnan hamar visszajött, és még bekapcsolódhatott a híres Székely Színház utolsó évadába.

– A kezdetek elég gyakran eszembe jutnak. Ahol igazán jól éreztem magam, és ha ott maradok, biztos sokáig jó helyen lettem volna, az Temesvár volt, ahol a Taub János vezette színházban pályakezdőként négy szerepet kaptam. Szerettek ott engem, Taub jónak tartott. Rám osztotta például A medikusból Piros, a vidéki lány szerepét. Az abszolút nekem való volt. Olyan jól éreztem magam az előadásban, hogy akár most is játszhatnék benne. Emlékszem, hogy vidéki leányként fel kellett keresnem a volt szerelmemet, aki egyetemista társaival lakott együtt. Volt egy kis kosaram, azt teleraktam mindenfélével, hogy ne legyen üres, tényleg érezzem a súlyát, a vizionáláson nagy izgalmamban beleakadtam a kilincsbe, a sok apróság, ringy-rongy pedig kiömlött. A fiúk, a későbbi jól ismert színészek, olyanok, mint Varga Vili, Péterffy, Makra, azt se tudták, hogy fogják vissza magukat, vörösödtek, sápadtak, én meg ijedtemben zavartan kezdtem kapkodni a holmikat. Lenéztem a nézőtérre, Taub se tudta visszafojtani a nevetését, de felkiáltott, hogy mehet tovább a játék, a véletlen intermezzo beépülhetett az előadásba. Később, amikor eldöntöttem, hogy eljövök, nagyon lehordott. Azt mondta, itt mindent eljátszhattam volna, s ha idehoznám Ferenczy Istvánt, a szerelmemet, itt mindenünk meglenne, szerep, lakás, ami kell. Egy darázsfészekbe mész – mondta –, ezt vedd tudomásul! Sokan lesznek előttetek Vásárhelyen. Nők különösen.

– És tényleg darázsfészekbe csöppent?

– Mi az hogy! Ráadásul az első évadom el is veszett, nem írták be a munkaéveim közé. Sok év teltével, mikor Taub már megjárta Kolozsvárt, Izraelt is, és Budapesten volt, mondtam Istvánnak, tudom, hogy Taub merre lakik, fel fogom keresni. Legtöbbször az Anna presszónál ült nyaranta. Több alkalommal beszélgettünk. Megnéztem az előadásait, nagyon megbecsülték Pesten. Kiváló rendező volt, ezt ott, Temesváron is megéreztem.

– Vásárhelyen pedig mindent a nulláról kellett kezdenie.

– A nulla nulláról! Egy évig szerződésem sem volt, aztán szerződtettek valahogy. Kis szerepeket kaptam. Ha megkérdeztem Tompát, hogy Miklós bácsi, ez milyen szerep, azt mondta: fiúka, egyéni bájjal ez megoldható. És én már annyit éltem az „egyéni bájaimmal”, hogy megutáltam a sok jelentéktelen figurát.

– Melyik szerepénél érezte azt, hogy nem az „egyéni báj” a fontos?

– Voltak méltó feladatok, játszottam jó szerepeket is, de igazán sohasem voltam elégedett magammal. Ha mondták is, hogy jó voltam, kételkedtem benne. Utólag átgondolva, sőt még most is visszagondolva egyikre-másikra, úgy vélekedem, másképp kellett volna megoldanom a feladatot, mint ahogy sikeredett. Kijelenthetem, hogy nem voltam boldog színésznő. 

– Inkább kishitű volt?

– Igen, az voltam, az vagyok a mai napig. Azért kell engem megsegíteni. Azért tud bánni velem Kincses Elemér, mert tudja, hogy engem szeretni kell, meg kell dicsérni, s akkor lehet velem dolgozni.

– Rajta és Taubon kívül ki volt az a rendező, aki tudta, hogy meg kell erősíteni lelkileg, úgy hozhatja ki a legtöbbet a színészi képességeiből?

– Sok szép szerepet kaptam Hunyadi Andrástól. De mások is gondoltak rám. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül-lel úgy volt, hogy Csorba András osztotta ki duplán. Akkor el akartunk menni, már el volt intézve Sepsiszentgyörgyön minden, lakáskulcs a kezünkben, Dukász Anna intézkedett, de én meggondoltam egy éjszaka, hogy nem lesz jó egy kisvárosból egy még kisebbe menni, ahol szeretetre méltó ifjú költőink élték akkor a virágkorukat, gyakorta a Sugásban. Az ivászatoknak sajnos soha nincs jó vége. Visszakoztam, s mondtam Istvánnak, jobb lenne, ha mégis maradnánk. Tulajdonképpen inkább én akartam elmenni, ő már kezdett jelentősebb szerepeket kapni. Közben Csorba, aki tudott arról, hogy elkívánkozom innen, marasztalt, fizetésemelést is kínált, nyilván nem sokat, amennyit akkor lehetett, és megígérte, hogy Hunyadival kioszt minket duplán a Nem élhetek muzsikaszó-ba. Istvánnal én az egyik, ő Erdős Irmával a másik főszereplő páros. Én meg mondtam, hogy ismerem, hogy van ez: mi majd ülünk a nézőtéren, figyeljük, miképpen próbálnak ők, aztán amikor már lejárt a siker meg minden egyéb, mi is szóhoz jutunk. Nem úgy lesz, nyugtatgatott. „Nem jártok a mi próbáinkra, ti Hunyadival külön próbáltok, hogy az egyéniségetek érvényesüljön” – mondta némi felhanggal. Hunyadi ezt megtette, és ennek nagyon örültem. Csak a vizionáláson láttuk őket, Istvánnal mi úgy csináltuk, ahogy elképzeltük. Mindkettőnkre illett a szerep, és jól sikerült. Ez volt az egyetlen dupla szereposztás, ami, úgy érzem, jól bevált. És végül is főleg mi játszottunk, mert kettőjük közt valamilyen problémák adódtak. Az előadás több mint kétszázszor került közönség elé, abból ők húszat se játszottak. 

– Aztán jöttek a Tamási-darabok is. 

– Az nagyon jó volt, mert Miklós bácsi vakon hitt bennem. Azt már lejátsztuk egyszer a főiskolán, csak akkor 1956 miatt Tamásit letiltották, és nem mutathattuk be. De benne úgy élt az emlék, hogy én vagyok a Magdó, István pedig a párom. Ezt aztán vendégként Sepsiszentgyörgyön játszottuk el. Itt, Vásárhelyen 1978-ban került színpadra az Énekes madár. Tompa Miklós még akkor is azt mondta, hogy Mojszi, te eljátszod a Magdót. Én aztán nem, tiltakoztam. Negyvenéves vagyok! Hát aztán? – jött a replika. És Mókát ki játssza? – tromfoltam. Hunyadi Laci. Lacika? – csattantam fel. Szinte a gyermekem lehetne! Kértem, ne tegyen ki ilyennek, hogy azt mondják, öreg a színésznő a szerephez. Magdót eljátsztam a főiskolán, eljátsztam Sepsiszentgyörgyön, bőven elég. Megértette, s azt mondta, játsszam el Esztert. Ezen kapva kaptam. De aztán elrontottam a maszkomat. Akaratlanul is megfiatalítottam vele a kinézésemet. Először is felragasztottam az orromat piszére, ahelyett, hogy karvalyorrot csináltam volna. Ez fiatalított. A fülemet egy kis ragasztással kajlává tettem. Ezzel sem lettem öregebb, vénlányosabb. Csak hüledeztem, amikor megláttam a már elkészült fotókat. De hiányoztak is belőlem a vénleányos tempók, amik a színmű szerint Eszterben megvannak. Végül is elfogadható volt az alakításom, túlzottan senki sem remekelt az előadásban, de nem voltam elégedett a „váltásommal”.