2019. május 21., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Milan Kundera az egyik legérdekesebb író bennem. Ennek a szónak minden értelmében.

Az egyik legérdekesebb esszéíró, akinek a regényről, a művészetről, Közép-Európáról, a regény félidőiről, az elárult testamentumokról szóló írásai mindig lenyűgöznek, valahányszor újraolvasom őket, és gyakran teszem. Nem győzök ámulni azon a széles körű tájékozottságon, amely mégis jóval több, mint tájékozottság, mert meg van élve, és ezáltal műveltség. Zene, irodalom, német-, angol-, francianyelv-tudás, az egykori Monarchia konokul gazdag búvárlása; megdöbbent és elvarázsol.

   Milan Kundera Párizsban 1984-ben    Fotó: Francois Lochon


Szeretem a fafejűségeit is, ami persze nem azt jelenti, hogy ne vesznénk össze, ha egyszer esetleg találkoznánk, amit remélek is, meg nem is. Hogy nincsenek szinonimák. Hogy az egyik ember illetéktelen a másik megítélésében, voltaképpen az emberiség illetéktelen benne, mindenki; kár is bármiféle erkölcsi véleményt megfogalmazni, mindannyian ködben élünk, ők is ködben éltek. (Ezért nem csodálkoztam, amikor felröppent a pletyka Kundera besúgómúltjáról. Úgy tűnik, nem igaz, hogy az lett volna, de mint majdnem valamennyi olyan ember, aki a történelem nehéz pillanatában élt – Ionesco a nácizmus, Arthur Miller a mccarthyzmus idején, elnézően szemléli esetleg azt is [Ionesco Eliadét, Miller Elia Kazant], aki ártott neki.) Hogy vége a világnak, nagy film Fellini óta nincs, a színháznak már csak egy őrült ír, a rock a hülyék zenéje, a bensőségesség megszűnt. Bár hogy ne lenne vége a világnak, azt manapság egyre nehezebb cáfolni, csak tán művészeti érvekkel a legkönnyebb.

Kundera okossága éppoly nyilvánvaló, mint az, hogy egy magaslati pontról szemléli a világot, ahonnan egyedül érdemes esszét írni. Rendkívül vonzó a nagy kontextus–kis kontextus elmélete a Függönyben: a kis kontextus az a közvetlen, ólmeleg kontextus, melyben elsősorban a kis nemzetek a művészeiket megítélik, és amelyből gyakran nem hajlandók kilépni. Vagy a giccsről szóló elmélet az Elárult testamentumokban: a habzó mellébeszélés, melyre „a metafizikus súgó” utasít, és amely arra való, „hogy sose tudd meg, mit éltél meg”.

Jelenet A lét elviselhetetlen könnyűsége című, 1988-ban készült filmből


És a legérdekesebb eset. Miközben imádom az esszéit, a regényei teljesen hidegen hagynak, illetve esszésen használom és élem meg őket, mint A lét elviselhetetlen könnyűségéből a giccsről szóló passzust. Olykor bosszús vagyok emiatt, de nem tehetek róla, ez az igazság: sem a Tréfa, sem a Lassúság, sem a Búcsúkeringő nem tudott lebilincselni. Mindig megunom őket, sőt, meg sem unom – a harmadik oldal már fáraszt, még gyötrődöm egy ideig, aztán leteszem a könyvet. Valami olyasmi lehet itt, mint a focisták esetében: a legjobbak túl közel vannak egyfajta ösztönösséghez, zsigeriséghez, semhogy jó edzők lehetnének. Beckenbauer vagy Thomas Mann erősíti a szabályt.

Ez az ember most 90 éves lett, és eltöprengtem, hogy örülhetnénk, hogy itt van. Mert ha nem lesz, majdnem semmi nem marad abból a Közép-Európából, amelyre annyira büszkék vagyunk, az épületek súlyos, de néma kivételével. Nincs még egy világhírű író, aki tudná, ki az a Déry Tibor. De nemcsak ilyen helyi érdekű tudásokról beszélek. Hanem arról is, hogy ki tudja egyetlen mondatban egymás mellé helyezni Kafkát és Bartókot, Sztravinszkijt és Brochot, Janáceket és Hemingwayt, Diderot-t és Cervantest. Kundera tudja mindezt, és nem tudálékosan, mint aki hosszan jegyzetelt, amíg ide jutott, és akin mindig érződik a stréber tanuló fáradtolajillata, hanem természetesen, belülről, könnyedén, mégsem súlytalanul.

Joyeux anniversaire, Monsieur Kundera!

*Milan Kundera 90. születésnapjára