Aki életével és tudományával ma is világít: Bod Péter

Neve ismerősen cseng irodalmárok, történészek, térképészek és teológusok számára egyaránt. A közelmúltig Marosvásárhelyen egy intézmény viselte a nevét, ami az évek folyamán annyira közismertté vált, hogy a taxisoknak már nem is kellett bemondani az utca nevét: mindannyian tudták, hol van a Bod Péter Diakóniai Intézet. 

Önéletírása is Marosvásárhelyen jelent meg újra, pontosan tíz évvel ezelőtt. Számos diák büszke arra, hogy a Kézdivásárhelyen, a Bod Péter Tanítóképzőben tanulhatott. Itthon és külföldön megyei és egyetemi könyvtárak viselik a nevét, a könyvtárismereti versenyeket róla nevezték el. A magyar fővárosban utca viseli a nevét, az ott levő egyik családi házon emléktábla teszi egyértelművé, hogy az utca arról a Bod Péterről kapta nevét, aki az erdélyi Felsőcsernátonban született 1712. február 22-én és Magyarigenben hunyt el 1769. március 2-án. Szülőfalujában és halálának helyén is híven őrzik az emlékét. Olthévízen, első lelkészi szolgálatának helyén még a kisgyerekek is tudják, hogy ő volt település leghíresebb lelkipásztora.

 

Szülőföld iránti szeretete

Megragadó melegséggel ír Önéletírásában szülőföldje szépségéről: „Én, Bod Péter, Erdélynek abban a részében, amely Moldvára tekint, a szántóföldekben, erdőkben, vizekben és más természeti javakban bővelkedő Felsőcsernáton községben születtem...” 

Abban a korszakban élt, amikor Erdély a II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc mozgalom után elveszíti függetlenségét. A háborús pusztításokat törvényszerűen követte az éhínség és a járványos betegségek. Az időjárási viszonyok is zordabbak voltak, kedvezőtlenek a földművelés számára. Fásultság, közömbösség lesz úrrá sokakon, a tudományos fejlődés is megtorpant. Nem csoda, hogy a sok nyomorúság fölött kortárs emlékírók nem győznek eléggé siránkozni. Az Apor Péter által „nájmódinak” nevezett – minden külföldről jövő divathullámot imádó – életmód miatt megroppan a nemzeti öntudat: inkább szégyennek tartják a magyarsághoz való tartozást, mint áldásnak és lehetőségnek.

 Ebben a sötét hátterű korszakban Bod Péter azon kevés szerencsések közé tartozik, akik itthon is, külföldön is képezhetik magukat. Alkalma van megcsodálni külföldi szépségeket; összehasonlíthatja az itthoni esélyeket a külföldi lehetőségekkel: de meg sem fordul benne a gondolat, hogy elszakadjon szülőföldjétől: hazajön, hogy népét itthon szolgálja. Szállóigévé váltak sorai: „Valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek”. 

 

Tudásszomja

„A legnagyobb hévvel viseltettem a tudományok iránt” – vallja Önéletírásban. A tanulás és a tudás iránti vágyat édesapja ültette el szívében, aki maga ugyan nem volt tanult ember, de szerette volna, ha fia azzá válik. Taníttatása kezdetben sok nehézségbe ütközött. Az 1719-ben kitörő pestisjárvány miatt – amelyben édesapja is meghalt – szünetelt az oktatás; később tanulás helyett inkább mezei munkát kellett végeznie. Végre 1724-ben valóra vált, ami után annyira sóvárgott: a nagyenyedi kollégium diákja lett. Szegény szolgadiákként sokat nélkülözött, de: „Ezt a nyomorúságot mégsem éreztem olyan nagynak... minthogy a tanulmányok iránt a legnagyobb szeretettel viseltettem...” 

Szorgalmára felfigyelnek tehetős és befolyásos nemesek, többek között Árva Bethlen Kata is. Nekik köszönhetően, három év felsőbányai tanítóskodás után ismét Enyeden, a felsőbb osztályokban folytathatja tanulmányait. Nem elégszik meg azzal, amit az iskola nyújt: „Mivel a nyelveket senki sem tanította, saját erőmből tanultam”. 

Patrónusainak köszönhetően 1740-1743 között a hollandiai Leidenben tanul, ahol szenvedélyesen veti bele magát a tanulásba. Minden tudományág érdekli, amit a hollandiai egyetemen tanítanak. A teológiai tudományokon túl a reáltudományok: a fizika, a vegytan, a csillagászat, sőt az anatómia is. Az egyetem nagy tekintélyű professzora, Schultens Albert tanúsága szerint „az akadémia és teológiai kollégium egyik legkiválóbb tagja volt, aki... tudományával és életével mások előtt világítani fog”. A neves professzornak igaza lett: a hazatérő Bod Péter a század egyik legszorgalmasabb és legtermékenyebb kutatójává, írójává, tudósává vált. 

 

Könyvszeretete

Könyvismerete és szakértelme már életében közismert volt. Még diák, amikor megbízzák az enyedi kollégium könyvtárának gondozásával. (Lesz is elég gondja a könyvek biztonságba helyezésével, amikor VI. Károly német-római császár háborút visel a törökök ellen.) Később pontos jegyzéket készített Árva Bethlen Kata könyvtáráról is. Jegyzékei azért is páratlan értékű, mert azóta sok kötet elveszett, megsemmisült. Létezésükről azért tudhatunk, mert Bod Péter pontosan jegyzetet készített róluk. 

Hollandiából hétmázsányi könyvvel tért haza. Persze, ezek nem mind a saját, hanem vélhetőleg az enyedi kollégium könyvtárának a gyarapítására is szolgáltak. De nem csak gyűjtötte, olvasta, tanulmányozta ezeket a „néma barátokat”, maga is valósággal ontotta a teológiai, történelmi, tudomány- és irodalomtörténeti műveket. A kiadott könyvekről részletes kimutatást készített: feljegyezte, hogy hol, mikor ki adta ki, mennyibe kerültek a kiadási munkálatok és kiknek ajándékozott a megjelent könyvekből. 

Sok mindenben úttörő: ő az első magyar nyelvű bibliai lexikon és az első magyar nyelvű bibliai monográfia szerzője. Magyar Athenas címmel ő írta az első magyar nyelvű irodalomtörténeti lexikont (Szeben, 1766). 

Kiad egy derűs, „szórakoztatva tanító” könyvet (Szent Hilarius 1760, Szeben). Megírja az ünnepek és hozzájuk kapcsolódó szokások történetét (Szent Heortokrátes, 1757). Kősziklán épült ház ostroma címmel magyarra fordítja Kocsi Csergő Bálint, hitéért gályarabságra ítélt pápai református iskolaigazgató emlékiratait. Erdélyi féniks címmel adja ki Pápai Páriz Ferencnek a könyvnyomtatás történetéről írt versét (Nagyenyed, 1767). Smirnai Szent Pulikárpus címmel megírja az erdélyi református püspökök életrajzát (Nagyenyed, 1766). Könyvet ír a keresztyén egyház történetéről (Az Isten vitézkedő anyaszentegyháza, Bázel, 1760). Megírta az erdélyi románok és a székelyek történetét, foglalkoztatta a székely rovásírás is. 

Nincs is itt lehetőség minden művének a felsorolására. Ezek egy része újabb kiadásokban is hozzáférhető, és bár ma is jelennek meg eddig még kiadatlan művei, azoknak nagyjából fele (kb. 20-21 kézirat) még mindig kiadásra vár. 

 

A Szentírás iránti szeretete

Mivel nagy volt a hiány magyar nyelvű teológiai könyvekből, Bod Péter nem elégedett meg a könyvek gyűjtésével: célul tűzte ki, hogy tehetsége szerint részben fordításokkal, részben pedig saját maga által írott könyvekkel enyhít a hiányon. Lelkészi szolgálatát máris három, Szentírással kapcsolatos mű megírásával kezdi: megírja az első magyar nyelvű bibliai lexikont (Szentírás értelmére vezérlő magyar leksikon, 1746). Második művében a Biblia történetét mutatja be (A Szent Bibliának Historiája, 1748). Harmadik műve Júdás apostol levelének gyakorlati magyarázata, mely 1749-ben jelent meg. De lehetett volna-e ez másképp, hogy aki a könyveket ennyire szerette és becsülte, hogy ne a Könyvek könyvéről írjon először? 

 

A lelkészi szolgálat iránti szeretete

A művelt, tehetséges fiatalember előtt nagy, fényes lehetőségek nyílnak meg, de ő visszautasítja ezeket, mert eldöntötte: lelkipásztor akar lenni, és ennek érdekében akar tovább tanulni. Hollandiából hazatérve kapja kézhez Árva Bethlen Kata meghívását. A meghívást elfogadva előbb három évig a grófnő udvari papja Olthévízen, majd újabb három évig a hévízi gyülekezet lelkipásztora is. 1749-től haláláig magyarigeni lelkipásztor. 

A rendelkezésünkre álló adatok sejtetni engedik azt a légkört, amelyben Bod Péter Olthévízen, Bethlen Kata udvarában, majd pedig Magyarigenben élt és alkotott. Egy rendkívül szorgalmas, szolgálatát hűséggel ellátó, szerető szívű lelkipásztor képe bontakozik ki előttünk, aki nem szolgálata rovására, hanem azzal teljes összhangban alkothatott úgy, hogy korának nagy tudósává, a gyülekezet mellett népének is bölcs tanítójává, számunkra pedig példaképpé vált. 

A lelkészi szolgálat iránti nagy szeretet tükröződik Olthévízen szerzett harmadik művében, a Júdás apostol leveléhez írott magyarázatában. Tanítja kortársait, de üzen a mai lelkipásztoroknak is: az egyházi szolgákra van bízva az Isten beszédével való sáfárkodás. Kemény szavakkal ostorozza ebben a műben Bod Péter azokat a lelkipásztorokat, akik csak a maguk dicsőségét keresik, „akik, mikor egybegyűlnek, elbeszélik betegségüket, vadászatukat, de gyermekes dolognak tartják az üdvösség útjáról értekezni”. A rossz lelkipásztor – figyelmezet Bod Péter – olyan, mint a veszett vérű dajka, akiből csak romlás árad szét. De szigorúan elítéli a híveket is, akik a papot szolgájuknak nézik, akik unják, ha a prédikáció igen hosszúra terjed, akik a fertelmes életet mellékesnek tartják, akik, mint az ősök a mohácsi vész idejében, táncolva, mulatva vesznek el…

 

Hite

Önéletírása sokat elárul hitéről. Sokat betegeskedik, olykor hetekig betegen fekszik. Több családi tragédia is éri. Első felesége, Enyedi Mária, a „jámbor, okos, szemérmetes” fiatalasszony, nem sokkal az első szülés után, 1750-ben hunyt el. Bod Péter szavaival: „Csendesen elaludt az Úrban”. 1751-ben újranősül. Felesége Bányai Zsuzsánna, benedeki lelkipásztor leánya. Nem lehet megrendülés nélkül olvasni azokat a szakaszokat, ahol az ezután bekövetkező családi tragédiákról ír. „1753. év december 26. napján született Mária leánykám, aki a születése utáni harmadik napon… eltávozott az ártatlanok mennyei karába”. 1756-ban három napon belül két kisfiát is elveszíti: az alig egyéves Pált, aki szívbetegségben hunyt el, és az 1751-ben született Zsigmondot, aki korábban a szolgálólány figyelmetlensége miatt esett le az asztalról és vált nyomorékká. Az 1757-ben született Zsuzsánna is sokat betegeskedik. Halálát egy ittas kocsis okozza, akinek figyelmetlenségéből felborul a családot szállító szekér. 1759-ben Zsigmond nevű kisfia egy nappal a keresztelés után hal meg. 1760-ban született kislánya egyetlen napot él. Mindezekről mély megrendüléssel ír. A csapások mégsem törik össze. Istenbe vetett hite őrzi meg lelkének épségét. 

 

Humora, derűje 

Szorgalma és széles körű munkássága ellenére – vagy talán éppen azért – életében számtalan támadás, méltatlan rágalom érte. Támogatóihoz való hűségéért, az értük kimutatott háláért kortársai sokszor gúnyolják. Szinte ezekre felel derűs kis könyvének egyik passzusában, ahol ezt írja: „Nagy virtus azt meg nem sérteni, aki téged megbántott” (Szent Hilárius, 385. kérdés). Ennek a könyvnek előszavában tisztázza: a név jelentése miatt Szent Hilarius a címe a könyvnek. A szó ugyanis vidám szívűt, jókedvűt, örvendezőt jelent. Olyan könyvet ad az olvasók kezébe, ami nemcsak tanít, hanem vidámságra is serkent. Ezzel egy régi hagyományba illeszkedik bele: az Istenbe vetett hit nem keserűvé és komorrá, hanem vidámmá, bizakodóvá tesz.

*

1768-ban sokat betegeskedett. Önéletírásának végén egy balesetről számol be: szőlőmetszés közben megvágta magát, aminek következtében sok vért vesztett. Ez év őszén mellhártyagyulladásban szenved. November 24-én egy királyi leirat elrendeli a Smyrnai Szent Polikárpus és a Magyar Athenás lefoglalását, mivel azok állítólag a katolikus egyházat támadták. Egyes adatok szerint agyvérzést kapott, amikor a végzést felolvasták neki. Március 2-án hunyt el, 57 éves korában.

Az, amit ő Bethlen Katáról mond, róla is elmondható: élete mások előtt példa és világos tükör.

Veress László

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József lelkipásztor