Jó másfél évtizede, sapientiás időszakom legelején, egy csíkfalvi nyári gyakorlaton kedvenc tanárom csak ennyit fűzött az aznap esti élménybeszámolómhoz: maga most az élettel találkozott. Az azóta eltelt időben, újságírói munkám során sokszor visszatértek hozzám ezek a szavak, a hétköznapok arcát felvillantó élettörténet-sorozatom által pedig végképp a törzsvendégeimmé váltak. A történetek hallgatása közben lenyűgöző őszinteséggel nyílnak meg előttem a sorskapuk, ezért minden mesélőnek elmondhatatlanul hálás vagyok. 2019-ben talán leginkább Gábor Antal, a világhálón ételt kérő negyvenes férfi képében telepedett mellém és fogadott bizalmába az élet.
„Valaki tud adni nekem kaját? Ma még nem ettem” – így szólt a virtuális üzenet, ami valamikor január közepén került elém a marosvásárhelyiek Facebook-csoportjában. A segélykérő a nevét és a telefonszámát is feltüntette, leginkább ezzel keltette fel a kíváncsiságomat. Ügyeletes voltam éppen, így még a szerkesztőségből felhívtam, megkockáztatva, hogy egy poénosnak szánt helyzet főbalekjévé váljak. Az üzenetrögzítő hangja válaszolt, többször nem is próbálkoztam. A városombeliek virtuális csoportjában közben egyre nagyobb lett a nyüzsgés, ironizálók és sajnálkozók versengtek a véleményformáló szerepért, míg végül egy nő le nem zárta a „meccset”: tudatta mindenkivel, hogy sikerült felvennie az éhezővel a kapcsolatot, mi több, lakása elé hívta, és ételt adott ki neki az ablakon. Akkor már biztos voltam benne, hogy ez nem egy átverés története, arra viszont nem számítottam, hogy a bajbajutott visszahív. Aznap este azonban megszólalt a telefonom, Gábor Antal volt a vonalban. Két nappal későbbre beszéltük meg a találkozót egy magánvállalat székhelyén, ahol a jólelkű tulajnak köszönhetően a férfi még az internetes S.O.S. estéjén munkát és szállást is kapott.
Nem mondhatom, hogy cseppnyi félelem sem volt bennem, amikor a taxi a városszéli iparnegyed felé vette az irányt, de amennyire szorongtam, legalább annyira kíváncsi is voltam erre a gyermekien őszintének tűnő, bizonyára különös sorsú férfira. Antal az út szélén várt. Pár perc múlva már a cég irodájában, kellemes melegben próbáltunk hozzászokni egymás jelenlétéhez. Nehezen indult a beszélgetés. Korábban jó pár utcán élő megajándékozott az élettörténetével, és valamennyien könnyedén, a régmúltba visszavágyók szenvedélyével idézték fel a jobb időket. Az iroda tétova csendjében jöttem rá, hogy Gábor egészen más kategóriába tartozik. Szófoszlányok, mondatdarabkák utaltak arra, hogy gyermek- és ifjúkora pofonjait mindig felemelt fejjel fogadta, ezért is viselte meg annyira, és zárt köréje páncélt az utcán töltött három nap. Az, hogy virtuális segélykiáltása meghallgattatott, számomra olyan volt, mint egy kisebb, modernebb, de mindenképpen igazi megváltás. Ezért is lett a róla szóló történet címe: A harmadik napon.
Persze – mint általában a földi csodáknak – a Gáborénak is megvoltak a maga döccenései. Beszélgetésünk után még hetekig kereste a lelki zsákutcából kivezető ösvényeket, hiszen – bár kenyere már volt az asztalon, és fedél is jutott a feje fölé – önmagára nehezebb volt rátalálnia. Időnként külföldre vágyott, néha már össze is csomagolta hátizsáknyi cókmókját, aztán egyszer tényleg eltűnt a virtuális látókörömből. (Addig ugyanis szinte napi rendszerességgel küldött képeslapos jókívánságokat.)
Nem emlékszem már, hogy hetek vagy hónapok teltek-e el, mire újra üzent. Kisimult arccal, ragyogó szemmel tűnt fel virtuális ablakában, egy addig sosem látott, mosolygós nő oldalán. Ezután egymást váltották a Jóistennek hálát adó és az élet szépségét hirdető képek, mondatok. Egyszer azt is megjegyezte, hogy a borvíz útján találta meg a boldogságot.
Meggyőződésem, hogy nincsenek véletlenek, így abban is biztos vagyok, oka volt annak, hogy éppen a napokban találkoztunk újra Gáborral a virtuálisban. Elmesélte, hogy a mindennapjait megszépítő párkapcsolat egy fiatalkori szerelem megújulása. Harminc évvel ezelőtt, még motoros éveiben szeretett bele a székelyföldi lányba, aki most asszonyként fogadta be az életébe. Az interneten találtak ismét egymásra, tavaszra tervezték az esküvőt, és úgy néz ki, a baba is útban van – tudtam meg a férfitól, aki közel egy éve kopogtatott be üzenetével sokunk hétköznapjába, és akinek az elmúlt hónapok valóban elhozták azt a bizonyos nagybetűs második esélyt. Azt, ami a fagyos, kenyérillat nélküli napoknak is értelmet ad.
