„…aki azt mondja ennek a hegynek…”

Bemutatták dr. Hollanda Dénes egyetemépítő professzor önéletrajzi könyvét

Az önálló erdélyi magyar műszaki felsőoktatást megálmodó, álmát – állandó „ellenszéllel” küzdve – töretlen hittel megvalósító, és ezzel sok ezer fiatal számára itthoni jövőkaput nyitó dr. Hollanda Dénes nyugalmazott emeritus professor, a Sapientia egyetem alapító dékánja Egy élet a közösség szolgálatában című önéletrajzi könyvét mutatták be február 28-án, múlt szerdán a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban.

Amint arra házigazdai minőségében dr. Forgó Zoltán egyetemi docens, a Sapientia marosvásárhelyi kara gépészmérnöki tanszékének vezetője is felhívta a telt házas publikum figyelmét, nem volt véletlen a helyszínválasztás, hiszen 2001-ben 161 diákkal éppen ebben az épületben kezdődött el a Sapientia „látható történelme”.

– Meg vagyok győződve arról, hogy mind a következő percekben, mind a professzor úr könyvéből a nem látható történelem is körvonalazódik az olvasók előtt – tette hozzá a tanszékvezető, majd dr. Máté Márton egyetemi docensnek, tanszékvezető-helyettesnek adta át a szót, hogy ismertesse a kétkötetes művet.

A méltató – ahogy a kötet előszavában is – egy bibliai idézettel élve az egyetemépítés titáni munkájához nélkülözhetetlen hitet állította gondolatmenete középpontjába: „Bizony mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik, annak megadatik az.” (Mk 11:23) 

„Csak azt nem vehetik el…”

– A Gondviselés mögötte állt. Akkora megvalósításról volt itt szó, hogy abban őszintén szólva azért hittünk, mert a professzor úr is töretlenül hitt benne – szögezte le dr. Máté Márton, majd egymás után villantott fel meghatározó mozzanatokat az egyetemalapító mögött húzódó nyolc és fél évtizedből. 

– Hollanda Dénes egész életútja olyan eseményekkel van tele, amelyek mintha ezt az óriási megvalósítást segítették volna elő. Már korai gyerekkorában meg kellett küzdjön a saját életéért egészségi problémák miatt. Istennek hála, megmaradt. (…) 1945-ben végigsepert a világon a kommunizmus szele, a jómódú családnak pedig döntenie kellett, hogy görcsösen ragaszkodjon-e az apáról fiúra szálló, begyökeresedett mentalitáshoz, egzisztenciához, vagy felrúgja valami olyasmiért, amiről nem tudható, hogy mi lesz belőle. Csak azt tudták, hogy minden, ami eddig volt, el lesz törölve, magyarán: mindent elvesznek. Az előrelátó és felelősségteljes apa a családot Brassóba vitte. A földeket eladta, a vagyonát felszámolta. Az volt a meggyőződése, hogy tanulni kell, tanulni feltétlenül, mert csak azt nem tudják elvenni, amit az ember a fejében összegyűjt. Így került a fiatal Hollanda Dénes a brassói fémipari szakközépiskolába, és így álmodozott arról, hogy nyáron a Szovjetunióba megy egyetemre. A szocialista társadalmi rendszer sajátos történései, az összevissza intézkedések, a fejetlen döntések és mindenekfelett a magyar műszaki középoktatás felszámolására való törekvés odavezetett, hogy a tanintézet mint műszaki középiskola megszűnt. „A következő évben a Hidromechanika szakiskola utolsó évfolyamára helyeztek, vagyis harmadéves inasok lettünk. (…) Szemfülesebb évfolyamtársaink tudomást szereztek azon lehetőségről, hogy sikeres különbözeti vizsga alapján beiratkozhatnak az esti líceum IX. vagy X. osztályába. E vizsgák alapján sok, jól tanuló hallgató került az esti líceumba a fémipari meg az energetikai műszaki középiskolából” – olvasott fel a méltató egy rövid részletet a kötetből, majd saját szavaival folytatta: – Így történhetett meg, hogy Hollanda Dénesnek 17 éves korában 16 elvégzett osztályról volt bizonyítványa. Az események nem törték meg, nem bátortalanították el. Hihetetlen nyugalommal, tárgyilagosan, mérnöki pontossággal és a székely ember furfangjával, sajátos humorával tálalja a történteket, amelyek egy igazán elhivatott szakember karrierjének jelzőkövei. Elment dolgozni a gyárba, utána beiratkozott az egyetemre – ahova akkoriban a gyár küldte az arra érdemes alkalmazottakat –, kitűnő eredménnyel végezte felsőfokú tanulmányait, majd visszatartották az egyetemen laboratóriumfőnöknek. Egy olyan laboratóriumot hozott létre, amelynek a minisztériumtól kezdve az ipari központig mindenki a csodájára járt, mert már akkor megmutatkozott szervezőtehetsége, szakma iránti szeretete, igényessége. 

„…ő meg elment Marosvásárhelyre”

Máté Márton a nagyszerű megvalósításokat gátolni igyekvő erőkről is szólt.

– Mint ilyenkor mindig, megjelentek az irigyek, a támadók, akik mindenképpen keresztbe szerettek volna tenni. Óhatatlan – legalábbis műszaki berkekben – az összeütközés a középszer konokságával. 1976-ban jött aztán az a kormányrendelet, hogy a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola magyar nyelven megszűnik, és helyette almérnökképző főiskola lesz román nyelven. Valakinek ezt is meg kellett szervezni, és Hollanda professzor úgy döntött, hogy átvállalja ezt a feladatot. 

Persze, ez sem ment zökkenőmentesen, a brassói egyetem rektora ugyanis nem akarta elengedni a kiváló munkaerőt. Az égiek azonban – ahogy annyiszor – ismét besegítettek.

„A marosvásárhelyiek szerencséjére és az enyémre is, a főiskolára látogatott a tanügyminisztérium felsőoktatásért felelős vezérigazgatója, Vasile Cătuneanu, akinek a vásárhelyi rektor elpanaszolta, hogy miután sikerült egy műszaki oktatásban jártas tanárt találniuk, aki átjönne a brassói egyetemről, ez nem lehetséges, mert a brassói rektor nem írja alá az áthelyezési kérését. Ezek után a tanügyminisztérium küldött egy átiratot mindkét egyetemre, amelyben tudatta áthelyezésemet, a tanügy érdekében, a Brassói Műszaki Egyetemről a Marosvásárhelyi Felsőoktatási Intézet műszaki tanszékére 1977. szeptember 15-től. Amikor már biztos volt, hogy távozom a brassói egyetemről, a tanszéki titkárnő, Nuţi, a következőket mondta: »Hollanda olyan prototípusműhelyt hozott létre, hogy a rektorból miniszter, az iskolaműhelyek igazgatójából dékán lett, ő meg elment Marosvásárhelyre«” – hangzott el egy újabb, hangulatvidámító részlet a könyvből.

– Az akkori Marosvásárhely ontotta az egyetemre a műszaki képzést óhajtó diákokat. Az én generációm tudja, hogy akkoriban az állam gondoskodott arról, hogy az egyetem elvégzése után mindenkinek legyen munkahelye. Ezt kihelyezéssel oldották meg, de bizonyos városok – Marosvásárhely, Kolozsvár, Brassó, Temesvár, Szatmár – le voltak zárva. Ez azt jelentette, hogy ha például egy marosvásárhelyi fiatal érettségi után beiratkozik egy nappali képzésre, akkor kihelyezést kap, de szükségszerűen nem Marosvásárhelyre. Így sokan választották, hogy inkább elmennek dolgozni, és esti tagozaton tanulnak tovább, majd pedig visszamennek a munkahelyükre, most már almérnökként. Hollanda Dénes idejét, energiáját nem kímélve járult hozzá a marosvásárhelyi műszaki felsőoktatás felépítéséhez. Kötetében leírja azokat a lépéseket, amelyeket meg kellett tenni: a laboratóriumok felszerelése, a gépek megvásárlása, a tehetséges mérnökök felkutatása és meggyőzése, hogy jöjjenek az egyetemre oktatni, kapcsolatkeresés üzemekkel, kutatási támogatások megszerzése. Természetesen Hollanda Dénesnek a magyar oktatás volt a szívügye, és amikor kerültek magyar anyanyelvű tanárok és egy csoport magyar anyanyelvű diák, a gyakorlatot magyar nyelven lehetett tartani. 

A jövőt teremtő „szalmaszál”

A méltató a magánéleti tragédiáról, az agyembóliában szenvedő feleség lebénulásáról is említést tett, ami Hollanda professzor lelkében – minden szakmai siker mellett – nagy törést okozott. Egyszer a kórházból jövet, a Jóistenhez fohászkodva „jött az ötlet, talán a mennyből, hogy egy önálló magyar nyelvű műszaki egyetemet kellene építeni Vásárhelyen. Ettől mintha teljesen megkönnyebbültem volna, már nem éreztem azt a hatalmas keserűséget, ami addig gyötört. Később ez volt az a szalmaszál, amibe bele tudtam kapaszkodni kétségbeesésemben.”

Máté Márton 1991. február 26-án lett Hollanda Dénes tanársegéde, így részesévé válhatott az egyetemépítést övező eseményeknek, és a professzor önzetlenül megosztott pedagógiai tudásából, tudományban való jártasságából is bőven részesült. A magyar nyelvű műszaki felsőoktatás elindítására irányuló törekvésekről is tudomást szerezhetett, amelyekben Hollanda professzor a rendszerváltás utáni időszakban aktívan részt vállalt. Amikor értésére adták, hogy Marosvásárhelyen soha nem lesz magyar tannyelvű állami műszaki képzés, „nem sértődött meg, hanem azt kérdezte: de román nyelvű mérnöki lehet?” 

Erre a kérdésre a professzor már beleegyező választ kapott, ennek hírét hozta haza Bukarestből, és közben megfogant benne a gondolat: ha állami nem lehet, akkor legyen magánegyetem. Ezt – az erdélyi magyar értelmiség itthoni jövőépítéséről szóló – álmot Hollanda Dénes 1998-ban, a magyar professzorok I. világtalálkozóján nyilvánosságra is hozta. A román médiában az egyeteme „elárulójának” nevezett professzort a Petru Maior Egyetem szenátusa minden vezető funkció betöltésétől eltiltotta, de ő ekkor sem sértődött meg, hanem ezt a következtetést vonta le tanársegédjének: „Marcika, most van időm teljes energiámmal a magyar egyetemmel foglalkozni”.

„Mindig mellettem, fölöttem volt…”

2001. október 3-án indult el az oktatás a Sapientia marosvásárhelyi karán – akkor még a belvárosi Deus Providebit Tanulmányi Házban, a koronkai campus ugyanis a későbbiekben épült fel –, a 2023–24-es tanévben pedig már a 23. évfolyam csatlakozott a Romániai Felsőoktatási Minőségbiztosítási Ügynökség (ARACIS) legmagasabb szakmai besorolását kiérdemlő tanintézmény diáknemzedékeinek sorába. 

Dr. Máté Márton méltatása végén a dr. Hollanda Dénes hitvallását megfogalmazó sorokat osztotta meg a hallgatósággal: „…amikor visszagondolok életem fontosabb mozzanataira, mindinkább az a meggyőződésem, hogy egész életem eredményeit a Gondviselésnek köszönhetem. Mindig mellettem, fölöttem volt a Jóisten védő keze, ha nagyon nehéz helyzetekben voltam, amikor hajszálon múlott, hogy talpon maradok, vagy elsöpör egyes feletteseim igazságtalan vádja. (…) Talán feladatként kaptam e munka elvégzését, talán ez volt az én küldetésem, és ezért volt mindig fölöttem a Jóisten védő keze.”

Az egyetemi docens beszédét a könyvbemutató napján 85. életévébe lépett professzor köszöntésével zárta, azt kívánva, hogy még sokáig örvendhessen annak a bizonyosságnak, hogy „amit nagyon akart, amit nem magának, hanem az erdélyi magyar közösségnek akart”, az maradéktalanul megvalósult.

Ezt követően az ünnepelt a siker titkáról szólt az egybegyűltekhez:

– Először is az ember pontosan kell tudja, hogy mit akar. Másodszor: legyen elég akaratereje, hogy ezt véghezvigye. Harmadszor: bízzon abban, hogy sikerül, amit elhatározott – emelte ki Hollanda Dénes, majd hozzáfűzte: amikor elutasították, félreállították, mindig a lehetséges utakat kereste elképzelései megvalósításához. Azt, hogy ez ma valóság, az egész közösségnek szeretné megköszönni, amelynek a szolgálatába állította életét.