Aki a múzsákat magához édesgeti

Beszélgetés Szentgyörgyi László költővel, szerkesztővel

 – Már az elején tisztázzuk a nevedet: hogy lettél Szentgyörgyi, hisz te valójában Király vagy?

– Az úgy történt, hogy 1976 késő őszén beküldtem postán egy adag „anyagot” az Igaz Szóhoz. Nemsokára megérkezett Székely János válasza, beinvitált a szerkesztőségbe. Akkor került szóba a névválasztás, mivel a Király László természetesen már foglalt volt. János úrnak támadt az ötlete, hogy vegyem fel szülőhelyem nevét. Hol is született, fiatalember? – kérdezte. Mondtam. Erdőszentgyörgyi László – ízlelgette a nevet. Nem jó – ingatta a fejét, aztán felcsillant a szemüvege. Megvan – jelentette ki –, legyen maga csak Szentgyörgyi. Egyetért? – kérdezte. Egyetértettem. Így hát elmondhatom: Székely János az én irodalmi „keresztapám”. 

– Hány versedet közölte akkor Székely János?

– Az Igaz Szó Irodalmi Köre tagjainak csoportos bemutatkozása alkalmával – 1977 februárját írtuk – tőlem kettőt – Úgy mondd! és Ellentét címmel – válogattak be. 

– Honnan származol, milyen volt a gyermekkorod?

– 1957. március 15-én születtem Erdőszentgyörgyön. Igaz, nem válhattam igazán szentgyörgyivé, mert alig töltöttem be ötödik évemet, Vásárhelyre költöztünk. Eszmélésem már itt történt, de néhány szentgyörgyi emlékkép máig tovább él bennem. Például a téli kastélypark, amellyel szemben, a főút túloldalán, azóta lebontott, ódon épületben, szoba-konyhás lakásban laktunk, ahonnan szép kilátás nyílt a parkban álló havas fákra – akkoriban még igazi telek valának –, az első hóembert is ott állítottuk apámmal.

– Kisgyerek voltál, amikor elköltöztetek, mégis valamiképpen kötődsz a Rhédeyek városához… 

– A Kis-Küküllő völgyének Balavásár és Szováta közé eső szakasza a világ egyik legszebb vidéke. Aminek közepe – legalábbis számomra – Szentgyörgy. A település múltjával már felnőttfejjel ismerkedtem meg valamelyest. Elismerem: volna még pótolni való. Ennek ellenére – bár az egész csak játék – Rhédey Claudia, de Bodor Péter élete is gyakran töprengésre, élettörténetük továbbgondolására késztet… Ami a jelent illeti, bevallom: örömmel tölt el, amikor látom, tapasztalom a pozitív változásokat, hogy javul a település infrastruktúrája, hogy csinosodnak középületei, magyarán: épül, szépül a város. 

– Hogyan alakult az életed az erdőszentgyörgyi évek után?

– Életem azóta Marosvásárhelyhez kötődik, bár bevallom: időnként erősen elkívánkoztam innen. Igaz, ha távol vagyok, rögtön hiányzik. Valahogy olyan „se vele, se nélküle” állapot ez. Annyi biztos: közelebb érzem magamhoz a város múltját, mint jelenét. Hogy mit hoz a jövő, azt nem sejthetem, de a tapasztaltak alapján nem sok jót… Mondjam ki: ahogy öregszem, egyre idegenebbül érzem magam benne.

– Hol dolgoztál 1989 előtt és után?

– Előtte szinte fel sem tudom sorolni már, hol dolgoztam, mivel többnyire olyasmivel foglalkoztam, ami semmiféle elégtételt nem nyújtott. „Történelmileg úgy alakult”, hogy akkoriban mindannyian a túlélésre rendezkedtünk be. Az adott körülmények között továbbtanulásra nem gondoltam. „Önérzetes ember nem tűri, hogy fölösleges dolgokkal tömjék a fejét” – írta valahol Vári Attila, én meg roppant önérzetes figura voltam. Az is közrejátszott a döntésemben, hogy nem találtam magamnak olyan pályát, ami vonzónak tűnt volna. Akkoriban inkább a disszidálás gondolata foglalkoztatott, semmint a „sokoldalúan fejlettbe” való beilleszkedésé. Szerencsére jött a ’89-es politikai fordulat/félfordulat, de inkább csak gengszterváltás. A disszidálás/kitelepedés elmaradt. 

Az idő tájt tanultam ki a nyomdászszakmát, s közben publicisztikát kezdtem írogatni. Elsőként a Népújságban, majd a Romániai Magyar Szóban publikáltam. Viszonylag későn, 1997-ben váltam főállású újdondásszá, amikor Dénes László került az Erdélyi Napló élére. Megjegyzem: az Erdélyi Napló az egész magyar nyelvterületen, beleértve az anyaországot, elsőként írta ki a fejlécére, hogy polgári lap. Innen 2004-ben, a szerkesztőség Kolozsvárra való áthelyezése után, a Polgári Élethez, majd 2009-ben a marosvásárhelyi Központ című hetilaphoz igazoltam, ahol annak 2020-as megszűnéséig dolgoztam. Párhuzamosan 2016-tól 2023 tavaszáig Erdélyi Levelek címen a Pesti Srácok hírportálon vittem egy állandó rovatot – heti egy anyag –, mai szóhasználattal élve: blogot. 

– Irodalmat hol publikáltál?

– A rendszerváltás előtt többnyire az Igaz Szóban közöltem, de előfordultam az Utunkban, sőt a Korunkban is, amelynek 1989. évi utolsó, összevont számában jelent meg a Kántor Lajos által még 1983-ban közlésre javasolt, de mindig tovább tolt két „poémám”. A gengszterváltás után a Látó, Kelet-Nyugat, Székelyföld, Erdélyi Toll, Várad, valamint a Hitel, Napút, Vár Ucca, Műhely, Agria hozta le a verseimet. 

– Mikor és hol száll feléd a Múzsa?

– Bármikor megtörténhet, a nap bármely szakában, órájában, de rájöttem, hogy a Múzsát magunkhoz lehet és gyakran kell édesgetni… Ritkán dolgozom hosszabb ideig egy „poémán”, de olykor megesik, hogy napokig bütykölök rajta. Általában vagy megvan azonnal, vagy eldobom, azaz kitörlöm, hogy nyoma se maradjon. Egyébként álmomban születnek a legjobbak, csakhogy mielőtt felébrednék, elfelejtem őket. Nagy kár. Amiként az is, hogy a legtalálóbb replikák is csak később, a nyilvános beszélgetések zárulta után jutnak eszembe. Ezért is van, hogy lehetőleg kerülöm a nyilvánosságot. 

– Ki a kedvenc költőd, íród?

– Kedvenc költőm nincs, de azt is mondhatnám: több is van. Mindig az a kedvencem, akit éppen olvasok. Bár egy ideje megválogatom, mit olvassak. Kedvenc műformám viszont van, elsősorban az „egylépcsős”, rövid verseket szeretem. Meggyőződésem, hogy a szűkszavúság nem jelent gondolatszegénységet. A bő lére eresztett szövegelés viszont a gondolat hiányát próbálja leplezni. A legfrissebb felfedezésem Fodor Ákos, az utóbbi időben az ő költészetével ismerkedtem. Nagy kár, hogy csak mostanában kerültek a kezembe a kötetei. Kedvenc íróm viszont igenis van: Karácsony Benő. Középiskolásként került a kezembe a Napos oldal és A megnyugvás ösvényein, először iskolai órákon, a pad alatt olvastam. A sors fintora, hogy egyedül dr. Kozma Béla óráján buktam le, de aztán nagyvonalúan békén hagyott. Időnként újra és újra előveszem. Mindig találok újat benne.

– Miért az „örök kedvenc” Karácsony Benő?

– Elsősorban regényeinek főhősei miatt. Különösen Felméri Kázmér és Baltazár György szelíd, olykor lemondó nagyvonalúsága miatt, amivel a mindennapi élet, a kisszerű társadalmi környezet „percemberkéinek” packázásait tűrik, olykor szamárfület mutatva ugyan nekik, de anélkül, hogy szellemi-lelki-erkölcsi, gyakran fizikai túlélésükért folytatott napi küzdelmeikben önmaguk méltóságát feladnák. Másuk sincs, mint a méltóságuk, az önbecsülésük, a tartásuk. Hogyan is kezdődik a Napos oldal? „Azóta, hogy szélnek eresztett az élet, mint egy darab fölösleges sajtpapírt, persze másként nézem a dolgokat meg a gyárigazgatókat.” Meg a politikusokat – tenném hozzá. Akkoriban barátaimmal magunk is fázékony lelkünket próbáltuk óvni a fantázia melegével, amelyhez Karácsony Benő nyújtott segítséget. A mindennapokra lefordítva: azt hittük, ha békén hagyjuk a sokoldalúan fejlettet – azaz: ha nem akarunk, nem várunk el semmit tőle –, akkor annak működtetői is békén hagynak bennünket. Felelőtlen álmodozás volt, semmi más. Nevezhetném bűnös ismerethiányból fakadó balekségnek is. 

– Szereted a haikukat?

– Igen. Elsősorban formai kötöttségük miatt, bár magyar művelői csak ritkán tartják be azokat. Mégis, tömörségük révén mély gondolatok kifejezésére, tolmácsolására is képes műforma. Legalábbis magyar nyelven. A legfőbb követelmény, a tizenhét szótagos terjedelem pedig gátat vet az üres szószórásnak. Amire – meglátásom szerint – a jelenkori szerzők többsége felettébb hajlamos. 

– Kérlek, sorold fel köteteidet. 

– Ez nem nehéz. Két versfüzet – Kételyek között, Kreatív Kiadó, Marosvásárhely (2016), illetve A reménnyel is, AB-Art Kiadó, Budapest (2024) –, valamint egy tárcakötet, amely A montevideói lány címmel jelent meg 2021-ben a marosvásárhelyi Bookman Kiadónál. 

– Ezek szerint kipróbáltad magad más műfajban is?

– Így is lehet mondani. De szerintem az egészet csak újdondászi munkám melléktermékének ildomos tekinteni. Még akkor is, ha újabb kalandba vágtam. Nyomdakész kisprózakötetem számára – Az informátor halála lesz a címe – éppen kiadót keresek. 

– Leltár című versedben írod, hogy tartozol… főleg magadnak. Mivel tartozol?

– Sokat mulasztottam, sokáig tévelyegtem, míg végül a hírlapírásban megtaláltam a hozzám illő feladatot. Mindent összevetve: szerencsésnek mondhatom magam, ha elégedettnek nem is. Szentlélek lovagja voltam: becsületes újságíró – mondanám a költővel, de ezt inkább tegyék mások. A lényeg: aki írásra adja a fejét, ne feledje: tévedni lehet, őszintétlennek lenni nem lehet. Ehhez próbáltam tartani magam. Egy biztos: meggyőződésem ellenére egyetlen sort le nem írtam. Sok ez vagy kevés? – nem tudom. Ki-ki döntse el maga. 

– Azt mondtad, hogy március 15-én születtél. Mit jelent számodra ez a fontos történelmi dátum?

– Nem többet, nem kevesebbet, mint amit mindenki számára, aki magyarul érez. Maradjunk annyiban, hogy utálom a fesztivizmust, a hasonló ünnepeket, évfordulókat szeretem bensőséges körülmények között megünnepelni. A március 15-i nemzeti ünnepet is. Ha tehetem, követem a tévéközvetítéseket, de közben soha eszembe nem jutna, hogy születésnapom van. Az egyik közügy, a másik magánügy. Bárcsak lenne valami összefüggés, rejtett kapcsolat a kettő között, de nincs, mert nem is lehet.

– Több évig voltál a Központ főszerkesztője, hogyan emlékszel ezekre az évekre, mi volt a lap arcéle, küldetése, kik voltak az olvasói?

– 2009. október végén indultunk, s a következő év márciusra előfizetőink száma meghaladta a félezret. Igaz, a lendület megbicsaklott, elsősorban azért, mert a tulajdonos nem ismerte fel a terjesztés fontosságát – vagy csak nem volt hajlandó további anyagi áldozatokat vállalni a probléma megoldása érdekében. A csúcs után, különösen a 2012-es választásokat követően már csak vegetált a lap.

– Voltak belső súrlódások, nézeteltérések? 

– Belső súrlódásokra nem emlékszem. Emlékeztetőül: ifjabb dr. Benedek István volt a laptulajdonos. Ugyanakkor édesapja, id. dr. Benedek István, a neves hematológus és öccse, dr. Benedek Imre kardiológus is aktív szerepet játszott akkoriban a helyi politikában. Utóbbiak elsősorban az RMDSZ-ben aktiváltak, míg ifjabb Benedek István inkább a polgári oldalhoz vonzódott. Ebből adódóan voltak ugyan feszültségek közöttük, de a szerkesztőségbe ezek nem szivárogtak be. Rosszakaróink gyakran szándékosan összemosták a tulajdonosi hátteret, úgy állítván be, hogy a „Benedek-klán” érdekeit szolgálja a lap. Teljesen téves volt ez a feltételezés, bár a fivérek, kétértelmű kijelentéseik által, olykor mintha szándékosan ezt a látszatot próbálták volna kelteni. 

– Mi van a fiókban, mit szeretnél megírni még? 

– A fiókomat most ürítettem ki, tisztaság és üresség honol benne. A fejemben azonban még motoszkál ez-az, csak remélni tudom, nem kukac. 

– Ha úgy volna, hogy a mai napon lejár a „motolla”, te mit tennél, hogyan cselekednél?

– Belenyugodnék – abban a tudatban tenném, hogy csupán vendégek vagyunk a földön.