2019. március 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Pásztorként idén sem álltam (volna) meg a helyem. November ködében – mint nagy, gyűrött paplanban elhullatott álmot – kerestem a fényes jelet, lestem, sürgettem magamban az örömhírhozót. Nem első alkalom, hogy csaknem egy hónappal szenteste előtt úgy éreztem: most van itt, most lenne itt az ünnep ideje. Persze, mindig csak egy pillanatra kapaszkodom ebbe a gondolatba, aztán engedelmesen elengedem, és úgy sodródom el tőle, mintha sosem lett volna az enyém.

Mindennapi várakozásainkba állandóan belefáradunk. Ilyenkor, ünnep táján különösen. Most még a taxik sem járnak rendesen, nemhogy az autóbuszok, pedig milyen jó lenne fénysebességre kapcsolni útban Betlehem felé. Bevásárlóközpontok tömegében keressük a rövidítéseket, közben mindegyre azon kapjuk magunkat, hogy nem haladunk, vagy eltévedtünk a sokaságban. A sietségben, persze, könnyű elhullatni valamit, rendszerint a legfontosabbat, az ajándékokat. Az aranyat, a tömjént, a mirhát, napkeleti létünk bizonyítékait. Pedig ha jól becsomagolnánk – türelembe, melegségbe, lelkünk fénnyel bélelt, belső dobozába –, biztonságban célba érnénk vele. De így csak állunk zavartan a jászol előtt, és engedjük, hogy – mint üres kézzel érkezett, belső zsebeiben legfeljebb gondot, félelmet, nyugtalanságot tartogató látogatót – érdemtelenül is megérintsen, otthonába hívjon a csoda.

A napokban egy könyvesboltban fiatal pár vonta akaratlanul magára a figyelmem. Izgatottan érdeklődtek, hogy meddig lehet még adományt bevinni, és az is érdekelte őket, hogy kizárólag könyvvel vagy pénzzel is segíthetnek-e, aztán elviharzottak, hogy mihamarabb visszatérhessenek. Azt hiszem, előttük már megnyílt a jászol felé vezető, igazi út. 

Talán nem tévedek, ha azt állítom, addig érezzük egészen magunkénak a karácsonyt, amíg van értelme eljátszanunk az angyal szerepét. Amíg illenek még ránk az ünneptől ünnepig őrzött szárnyak, van ki elől elrejteni a titokban vett, készített, csomagolt ajándékokat. Pedig jó lenne megtanulni átváltozni ajándékozóból megajándékozottá. Angyalból pásztorrá. Váratlanul ébresztett, gyanútlan emberekké, akik titkos erőtől vezetve, gyalog indulnak el a hosszú útra. És jó lenne azt az erőt átmenteni a szürkébb napokba is, amikor nem lebeg előttünk fényes úti cél, és végtelen pusztasággá változik az idő.

Karácsonykor, ha jól várakoztunk, rövid időre átrendeződik, elrendeződik körülöttünk a világ. Lehet, hogy ez csak egy lobbanásnyi megtapasztalás lesz, nem tart tovább, mint a fenyőágak közt bujkáló gyertyaláng, az emléke – illata, hangulata – mégis sokáig megmarad. Olvasóinknak ennél többet nem is kívánhatok. Legyen mindannyiunké az ünnepvárás nyugalma és a várakozást ünneppé tevő, szénaillatban született csoda.  

Fotó: Vajda György