Az időszemek néha apró gyöngyökként fűződnek fel egy láthatatlan fonalra, aminek a két vége egy előre kiszámíthatatlan, de jól meghatározott pillanatban összeér. Olyankor megmutatkozik az egymást tükröző gyöngyszemek harmóniája, amiben csak gyönyörködni lehet. Én is ezt tettem a legújabb történetet hallgatva, amelyet egy elemista kislány édesanyja osztott meg velem.
– Mindketten nagyon vártuk már az iskola kézművesvásárral egybekötött őszi ünnepét, amiben minden osztály részt vett. A nagy nap előtt egész délután szorgoskodtunk a lányommal, falevelekből, bogyókból és tobozokból ajtódíszt, üvegpohárból mécsestartót készítettünk, és a gyerekkorom gesztenyeemberkéi sem maradtak ki a felhozatalból. Csodálatos volt ez az együtt töltött, egymásra hangolt délután, a másnapi rendezvény pedig tovább fokozta az örömünket. Valamikor, az utolsó fél órában aztán történt valami, ami rátette az i-re a pontot, ezt szeretném elmesélni. De ehhez vissza kell táncoljunk az időben jó pár évtizedet. Ugye, nem baj?
– Dehogy – vágtam rá olyan mohón, mint az éhező, akinek épp most kínálták fel a terülj asztalkát.
– Két-három nemzedéknyit kell eltávolodnunk a mától, mert a történet édesanyám kislánykorában kezdődik. Volt egy barátnője, aki a szomszédjában lakott, így óvodába és iskolába is együtt jártak, és persze a délutáni játszóidejüket is mindig együtt töltötték. Mivel a barátnőnél nem volt kéznél egy szolgálatkész nagymama, a szülei pedig legtöbbször reggeltől estig dolgoztak, rendszeresen édesanyám anyja vigyázott rá, az ő munkaprogramja ugyanis ezt lehetővé tette. Az anyai nagymamám szív-lélek asszony volt, örömét lelte abban, hogy a saját gyermeke mellett még egy „kisasszonyt” felügyelhet. Megebédeltette, ebéd után lefektette, aztán estig szórakoztatta a vidám párost, később, az iskolás években tanulni is leült velük. Teljesen önzetlenül vállalta ezt a szerepet, soha semmit nem várt és nem is fogadott el érte. Telt-múlt az idő, a lányok felcseperedtek, és a továbbtanulás időszakában elkerültek otthonról. Mindketten Marosvásárhelyen végeztek egyetemet, így élő maradhatott a gyermekkori kapcsolat. Édesanyám az államvizsga megvédése után hazatért a szülővárosába, barátnője pedig az új életterében maradt, családot is ott alapított. Ezekben az években csak postai levelezés útján tudtak egymásról, a fizikai távolság azonban nem okozott törést a barátságukban. A gyermekáldás többszörös örömét ugyanúgy megosztották egymással, mint a lélekpróbáló kihívásokat. Amikor nagymamám súlyos szívbeteg lett, és műtét előtt állt, édesanyám a barátnőjének írt sorokba szorította bele minden aggodalmát, bánatát. Amint utólag nekem is elmesélte, az nyomasztotta leginkább, hogy hogyan tudjon a szülője közelében maradni a marosvásárhelyi nagykórházban zajló ápolás heteiben. Nem állt úgy anyagilag a családunk, hogy anyu lakást bérelhessen a városban, a barátnője azonban kérés nélkül a segítségére sietett. Felajánlotta, hogy szálljon meg nála erre az időszakra, édesanyám pedig boldogan mondott igent. Olyan szeretettel fogadta őt az egykori játszótárs párja és a három gyerek, akiket azelőtt csak a levelekből ismert, hogy az szinte mesébe illő. Mintha ösztönösen meg szerették volna hálálni mindazt a jót, amit anyu barátnője kislányként a nagymamámtól kapott. Ebben az időszakban kisiskolás voltam, körülbelül akkora, mint most a lányom. Emlékszem, hogy volt egy hétvége, amikor édesapámmal ketten mi is feljöttünk Vásárhelyre, hogy lássuk nagymamámat. Anyu barátnőjénél szálltunk meg mi is egy éjszakára. Most is fel tudom idézni annak a csokis-vaníliás pudingnak az ízét, amivel akkor megkínáltak, és a gyerekek kedvességét sem felejtettem el. Sokáig azt hittem, ez a találkozás azok között a legféltettebb emlékeim között marad, amelyek csak gondolatban élhetők újra.
– Nem így történt? – türelmetlenkedett ki belőlem a kérdés, beszélgetőtársam ugyanis hirtelen sejtelmes, fényes csendbe burkolózott, mint aki nem szeretné egyből elém zúdítani a frissen megélt csodát.
– Az őszünnepen nemcsak gyerekek, pedagógusok és szülők vettek részt, hanem nagyszülők is. Az én szüleim sajnos nem tudtak eljönni, a lányom egyik legjobb barátnőjének azonban ott volt a nagymamája. A vásáros asztalok egyike mögött állt az az ismerős arcú, kedves néni, és saját kezűleg fűzött színes gyöngyöket kínált. A lányom vásárolt magának belőlük, aztán választott egyet nekem is. De alig vette újra elő a nemezelt pénztárcáját, amikor az árus megsimogatta a haját, és így szólt hozzá: „ez ajándék tőlem édesanyádnak azért a sok jóért, amit a dédidtől kaptam”. A rendezvény zsibongásában is megtaláltak ezek a szavak, és már tudtam, honnan olyan ismerős az a nagymama. Azóta is mindegyre eszembe jut, mekkora ajándék volt nekem ez a három nemzedéket átölelő pillanat, és igazat adok édesanyámnak, aki kiskoromtól arra tanított: a jó tettekért nem csak a mesékben van félretéve jutalom.
