Ahol véget ér a szavak birodalma

Nagyon sokan voltak BARABÁS ÉVA egyéni tárlatának megnyitóján a marosvásárhelyi Bernády Házban. Csupa mosoly, csupa virág és biztató, jó szó övezte a művésznőt szeptember 28-án. Azóta is számos művészetkedvelő keresi fel a Bernády Galériát, ahol közel húsz évvel ezelőtt a Barabás családi kiállításnak volt hasonlóan nagy vonzereje. A festőnő most csak a saját képeit vihette közönség elé, de a család, a barátok és ismerősök szeretetét, támogatását ugyanúgy érezhette, mint akkor, amikor az édesapja, édesanyja és húga festményei is ott voltak az övéi mellett. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriuma ez alkalommal egy katalógusként szolgáló füzettel lepte meg az ünnepeltet. Abban olvashatók Nagy Miklós Kund művészeti író méltató sorai. Az alábbiakban azokat közöljük.

Kötetnyi elemzés sem képes mindenre kiterjedőn elmélyülni Barabás Éva művészetének több mint fél évszázadot felölelő, tündökletes világába. Hogy próbálnánk másfél flekknyi jubileumi méltatásba sűríteni mindazt, ami a művésznő eddigi életművét meghatározza, és festészetünk legmegbecsültebb, legegyedibb alkotói közé emeli? De ahogy ez a 80. esztendejét köszöntő kamarakiállítás felvállalta, hogy az évtizedek során megfestett sok száz műve közül kiválaszt harmincvalahányat, e mágikus piktúra lényegének tömör felmutatására is vállalkozhatunk. Annál is inkább, mivel számíthatunk arra, hogy Marosvásárhelyen, ahol a piktúra családi génjeit magában hordozva világra jött, és alkotói talentumait megsokszorozta, a képeit nagyon sokan kedvelik, első pillantásra felismerik, azokkal lelkileg hamar azonos hullámhosszra tudnak hangolódni. De ne szűkítsük a kört, a Szervátiusz Jenő-díjas művésznő nem csak szülővárosában népszerű, Magyarországon is többször kiállított, más európai országokba, az Amerikai Egyesült Államokba is eljutottak kompozíciói.

Barabás Éva mítoszteremtő festő, ebben is rejlik egyetemessége, de emberségünket, emberi értékeinket, méltóságunkat azonos mértékben hordozzák magukban azok a festményei is – olajképek, pasztellek –, amelyek erdélyiségéből, magyarságából fakadnak. Már kisgyerekként megmozgatták fantáziáját a mediterrán mítoszok és mondák, amibe viszont beleszületett, amiben felnőtt, az a magyar, székely népköltészet, népművészet, zenénk, irodalmunk univerzuma, amihez a romániai elnyomó rendszer szigorodásával mind erőteljesebben ragaszkodott. És művészete forrásvidékén ott volt mindig az a hagyomány, amely örökké kimeríthetetlennek bizonyul alkotóink számára. Marosvásárhelyiként pedig csakis nyitott lehetett az elődök összművészeti „csodájára”, a Kultúrpalotára. Érthető, hogy induláskor erőteljesen hatott rá a népszokások forgataga, a népballadák hangulata, megszólította a múlt, megihlette a történelem. Ebből fakad képein a balladai hangvétel, követel szerepet magának a dráma. Nem véletlen a szóhasználat, akárcsak a líra és színműirodalom angol óriása, Shakespeare, Barabás Éva is azt vallja: „Színház az egész világ.” Nem véletlenül vélünk felfedezni a művésznő több kompozícióján teátrális elemeket, színpadszerű beállításokat, középkori öltözékű, jelmezes, maszkos szereplőiben játékszíni alakokat. De mindezt az is magyarázza, hogy a művésznőt nagyon befolyásolják az álmai. Ezt tőle is nemegyszer hallhattuk: „nyersanyagom az álom”. Ebből származhat a képeit belengő sejtelmesség, titokzatosság, időtlenség is, a figurák különös esetlensége, lebegése, az a valószerűtlen légkör, ami egyfajta elvágyódást is sugall a jelenből, a mára mindinkább elidegenedett emberi társadalomból. Legszívesebben a reneszánsz korszakban szeretne élni, vallotta Barabás Éva alulírottnak egy interjúban. A reneszánsz sokoldalú embereszménye, a művészetet rendkívüli módon megbecsülő közeg érthető nosztalgiákat ébresztett benne. Ugyanakkor a társadalmi, közösségi problémákra is igen érzékeny lévén, festményein ezeket a kérdéseket, az ebből fakadó életérzéseket is mély átéléssel lereagálta. A kiállításon erre is találunk elevenbe vágó példákat. Az elvándorlás jelensége, az otthoniak veszteségei felkavaró kompozíciókban szemléltetik, milyen természetes, magától értetődő közvetlenséggel és metaforikus tömörséggel képes megszólítani a nézőt a belülről, a festő lényéből fakadó festőiség. Személyesség is gazdagon társul a mondandóhoz, Barabás Éva nem titkolja, mennyire fontos volt s az ma is számára a család. 

A kiállított munkák a festő különböző periódusaiból származnak. Jól érzékelhető, hogy festészete nagyjából évtizedenként megújult. Hangsúlyokban, színekben, technikai megoldásokban tapasztalható a változás, de az is nyilvánvaló, hogy sajátos látásmódját, a valóság szubjektív megközelítését mindmáig megőrizte. Festői világa, a „magasabb síkra emelt, átköltött” realitás szavakkal aligha visszaadható, kompozíciói viszont annál beszédesebbek. A képcímekből is sok mindenre következtethetünk. Forrásvidékükre mindenképpen. Számtalan történet köthető hozzájuk aszerint, hogy éppen ki nézi a képeket, és milyen húrok pendülnek meg benne. Különben sem elbeszélő jellegükkel tűnnek ki ezek a térben, időben, kortalanságban szabadon csapongó, sokat sejtető, megkapó festmények, amelyeknek erdélyiségét első pillantásra is érzékelni lehet, mégis „Észak-fok, titok, idegenség” különös tájaira, a költészet jelképteli, metaforás univerzumába röpítenek, ahol a szavak birodalma valójában már véget ér.