Afrika bűvöletében

Kedden délután egy tűt nem lehetett leejteni a marosvásárhelyi Bernády Házban, Pongrácz Mária: Orvos voltam Afrikában című kötetének bemutatóján.

Fotó: Vajda György

Kedden délután egy tűt nem lehetett leejteni a marosvásárhelyi Bernády Házban, Pongrácz Mária: Orvos voltam Afrikában című kötetének bemutatóján. A stílusosan, afrikai faragott maszkokkal és terítővel leterített asztalnál a szerző mellett Bodolai Gyöngyi újságírónő, a könyv lektora ismertette a naplójegyzetekből kötetté érlelt beszámolót, majd kérdésekkel árasztotta el a láthatóan meghatódott szerzőt.

Meg vagyok győződve arról, hogy a kötetbe foglaltakon kívül még annyi mindent nem mondott el Pongrácz Mária arról a kontinensről, amelyet mi, európaiak leírásokból, filmekből ismerünk. Neki megadatott, hogy orvosként három „bevetésen” Kongóban, a Közép-afrikai Köztársaságban és Elefántcsontparton dolgozzon. 2008-ban döntött úgy, hogy életén változtat, megpróbálja szakmai tudását mások számára hasznossá tenni. Mindhárom helyszínen mindvégig veszélynek volt kitéve, hiszen polgárháborús övezetekben kellett dolgozni, az európai szemmel és ésszel föl nem fogható, hiányos higiéniai körülmények között, s amint elmondta, a legnehezebb volt megszokni azt, hogy hiányzott a közbiztonság. S a misszió paradoxonja volt, hogy ott, ahol az életnek nem sok az értéke, ahol az élet-halál mezsgyéjén élnek az emberek, nem felejtettek el mosolyogni, s színes, ragyogó, szép a környezet.

A könyvbemutatón többek közt azt is hallhattuk, hogy az a különös az európai szemlélőnek, hogy Afrikában más az idő fogalma, az életritmus lassú, az igényeket és szükségleteket a mindennapok határozzák meg. Nem elégedetlenkednek, s a nyomorban is tudnak örülni mindennek.

Más világ az, az ellentétek helyszíne, ahol élnek még barbár törzsi szokások, s ahol a mai világ értékeit fegyveres hadurak rendezik át kényük-kedvük szerint: falvakat pusztítanak el, menekültek áradatát indítják útnak, hogy szert tegyenek a temérdek gazdagságra, amelyet még a helyenként érintetlen természet magában rejt – tudhattuk meg többek között a beszélgetésből.

Pongrácz Mária kötete nem turisztikai útleírás, nem kalandregény, hanem egy orvos objektivitásával, szemével fedi fel az afrikai valóságot, humorral tűzdelve, helyenként pedig a szakmai precizitással ismertetve azokat a szörnyű betegségeket, amelyekkel küzdöttek a missziók (ahogy ott mondták: bevetések) során. Az élethelyzetek adottak voltak, nem kellett semmit sem kitalálni, csak megérezni, ráérezni, néha gesztusokból, tekintetekből olvasni. A kötet sorai magával ragadóak, mélységesen humánusak, hiszen másként nem is lehet bemutatni azokat a helyszíneket, ahova a szerző eljutott. Mindezek mellett külön kell szólni a szerkesztői, grafikai munkáról, ami dicséretet érdemel. A „kalandozást” megkönnyítik azok a nagyrészt művészi érzékkel készített (és kiválogatott) fotók – amelyek gazdagon illusztrálják a sorokat, s talán ezek nélkül a fantáziavilágunk sem merülhetett volna el jobban az olvasmányban.

Pongrácz Mária bevallotta: a szörnyűségek ellenére elbűvölte Afrika – bármikor visszamenne, s ha csak a cseppnyi szeretetet, emberséget és törődést hagyta maga után a fekete kontinensen, mindez megérte. A meggyógyított betegek tekintete, a gyerekükről lemondó szülőkben keltett reménysugár olyan megfizethetetlen élményben részesítette őt, amiért érdemes volt a feladatot vállalni.