Advent – a várakozás ideje

Nem könnyű várakozni. Különösen, ha a várakozás semmittevést jelent. Csak úgy tétlenül tölteni az időt, napokat, heteket, hónapokat. Nem is tudom, hogy lehet kibírni. Ha a mindennapok rohanására gondolok, ott mindig jelen van a remény, hogy megvalósul, beteljesedik az, amire várok. Hogy a gyerek megszületik, elvégzi az iskolát, megáll a saját lábán, családot alapít. És kezdődik minden elölről. Egész életünkben így van ez. Azt hiszem, életünknek egyetlen pillanatában sem vagyunk olyan állapotban, amikor azt gondolhatjuk, hogy befejezett az életünk. Mindig újabb és újabb célok jelennek meg, amelyeket szeretnénk megvalósítani. És ha nagy nehezen elértük a következő célt, még ki sem örültük magunkat, már újabb célok, vágyak jelennek meg előttünk, amelyeket szeretnénk elérni, megvalósítani.

A vágyak megszűnése bennünk maga a halál. Mi pedig élni, hatni, alkotni szeretnénk. Jézus mondta önmagáról: „Atyám szüntelenül munkálkodik, munkálkodom én is”. Nekünk is állandóan tevékenykednünk kell, ha életben szeretnénk maradni. Ez a tevékenység átfogja egész életünket: lelki-szellemi-testi valónkat. Bár fárasztó a tevékenység, inkább ezt választjuk, mint a tétlen, passzív várakozást. Milyen jó annak tudatában várakozni, hogy idő múltával megvalósul, megtörténik az, amire várakozunk.

Az adventi várakozás szent várakozás. Arra várunk, aki már eljött közénk az idők teljességén, és aki eljön újra. Ebben a szent várakozásban a múlt és a jövő, az isteni és az emberi találkozik: „Csókot vált az igazságosság és a béke”. Isten öröktől fogva legalább annyira kereste az ember közelségét, miként az ember várakozott Isten jelenlétére. A távolinak hitt Isten eljött már közénk Jézus Krisztusban. Igaz, hogy akkor „övé közé jött, de övéi nem fogadták be”. Most újra eljön. Azt szeretné, hogy mi befogadjuk őt. Nem a tegnapomért vagyok most felelős Isten és ember előtt, hanem a mámért, azért a pillanatért, amelyet ma élek. És itt az örök mára gondolok. Arra a személyre, akivel ma találkozom, arra a kellemes vagy kellemetlen helyzetre, amelyben ma részem van. Mert minden személyben, minden történésben és minden helyzetben jelen van Isten. Tőlem függ, felismerem-e, felfedezem-e, befogadom-e.

Az adventi szent idő arra akar felkészíteni, hogy tudjak megnyílni az újra, a világunkba, életünkbe látogató Jézus Krisztus előtt. „Íme, az ajtó előtt állok és kopogok”. Nyissam ki hát szívem-lelkem ajtaját, hogy a benne lévő bűn, megszokás, közöny eltávozhasson bűnbánatom által, ugyanakkor Isten kegyelme, szeretete, jósága átjárhassa, betölthesse azt. Valahogy úgy, mint most a nevemberi-decemberi időben, ahogy a folyók menti völgyek, medencék tele vannak párával, köddel, és nehezítik a tájékozódást, a közlekedést. Ha kivonul a köd, felszáll a pára, ismét látszanak a tárgyak, házak, elénk tárul a vidék, a világ a maga szépségével. Lelkünk is tele van a bűn ködével, rossz gondolataink, szavaink, cselekedeteink, mulasztásaink párájával. Az adventi szent időben ettől kell megszabadulnunk. Talán nem megy egyik percről a másikra, de ha következetesen munkálkodunk rajta, akkor végül eloszlik a köd, a homály, és lelkünkben felragyog a kegyelem napja, a világ Világossága, Jézus Krisztus. Ezt kívánom minden jóakaratú olvasónak – akkor jöhet és lehet áldott karácsonyunk.