Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
1753 augusztusában Josephet visszahozták Franciaországba, Pierre nevű nagybátyjához, hogy rokoni felügyelet mellett tanulhasson. Angoulême-ben egy jezsuita iskolában taníttatták. Édesapja korához képest rendkívül érzékeny lehetett, mert megértette, fiának anyára van szüksége, így két évvel később a gyerek után küldte Nanont.
Joseph oktatói felfigyeltek a gyerek rendkívüli képességeire. Elképesztő gyorsasággal és rugalmassággal rendelkezett, emellett testi ereje is figyelemre méltó volt. Sőt mi több, gyorsasága és tanulékonysága a zene területén is csodálatot váltott ki. A hegedűt feltűnően jól kezelte. A pozitív hírek eljutottak az édesapa ültetvényéig. Nem csoda hát, hogy Georges de Bologne úr nem volt fukar, ha gyereke taníttatásáért kellett pénzt áldoznia.
Joseph tizenhárom éves korában került Nicolas Benjamin Texier de La Boëssière vívóakadémiájára lovaglást és harcművészetet tanulni. A fegyvermester, korának egyik legjobb fegyverszakértője és mesteroktatója lévén, kitűnő képzést nyújtott a tehetséges fiúnak. Talán egy kissé irigyelhette is Josephet, mert saját fiát is messze felülmúlta a mulatt gyerek. Az oktatómester fiának elmondása szerint Joseph tizenöt évesen olyan gyorsan fejlődött, hogy környezetében mindenkit felülmúlt. Gyakorlatai során csak bámulták a rendkívül erős, de ugyanakkor eszeveszett gyorsasággal és rugalmassággal rendelkező fiatalt.
Még két év sem telt el, és a még mindig diák Joseph Bologne de Saint-Georges 1761-ben kiállt az őt „Boëssière felkapott mulattjaként” gyalázó, messze földön híres Alexandre Picard vívómester ellen. Az összecsapás mindenkit meglepett. A méltóságában megalázott Joseph fiatalos könnyedséggel és addig soha nem látott tempóval csúfos vereséget mért az elbizakodott Picard-ra. Az ország-világra szóló eseményt édesapja látványosan megjutalmazta: nemesemberhez illően, lóval és kocsival ünnepelték a győzelmet. Tizenhét évesen már európai hírű vívó lett – mai szóhasználattal élve Európa-bajnok, de akár olimpiai bajnok is lehetett volna. Természetesen szakmai körökben mindenki felfigyelt rá. Az angol vívóakadémia igazgatója, Henry Angelo az elképedt emberek döbbenetével írta róla, hogy „soha senki sem ötvözte ennyire a rugalmasságot és az erőt. Minden fizikai gyakorlatban kitűnt, emellett úszó és korcsolyázó is volt… Gyakran lehetett látni, amint csak az egyik karjával úszta át a Szajnát, és korcsolyázásban mindenki mást felülmúlt. Ami a pisztolyt illeti, ritkán tévesztette el a célt. A futásban Európa egyik vezető szereplőjének tartották.” Tehát nem egyoldalú sportoló volt, testi erejét és ügyességét minden téren kamatoztatni tudta.
Mérföldkőnek számított ez a győzelem, mert miután 1766-ban befejezte az akadémiát, felvették a királyi testőrségbe tisztnek, és ekkor „chevalier”, vagyis lovagi kitüntetést kapott. Attól kezdve a neve Joseph Bologne, Chevalier de Saint-Georges lett.
Az immár lovaggá ütött Joseph meglepő módon nem csak a sport kedvelőit ejtette ámulatba. Feketeként, hogy elfogadják Franciaországban, minél több téren teljesítenie kellett. Sikerült beilleszkednie a felsőbb körökbe, mert precízen elsajátította a francia úri etikettet. No, csak ez hiányzott a sok elkényesedett francia nemesifjúnak, mert az új lovag bizony mindannyiukat lepipálta a táncban is. Ügyességét képtelenek voltak felülmúlni. Emiatt nyilván jobbnak látták baráti körükbe fogadni, mint az agresszívebb párbaj irányába sodródni vele… És ha valaki mégis modortalanul viselkedett, Joseph Bologne, Chevalier de Saint-Georges megszégyenítően úriemberként bánt el vele, mert kifogástalan úri viselkedésével és – ne feledjük! – felülmúlhatatlan intelligenciájával lefegyverezte az őt sértegetőt.
Igazi lovagiasságát akkor mutatta meg, amikor egy neves hegedűművész erővel kiérdemelt magának egy látványos pofont, Joseph Bologne, Chevalier de Saint-Georges elutasította a párbajt, mondván, „túlságosan tiszteli ellenfelét”. E megjegyzésre mindenki elismerően bólintott, a hegedűs pedig szerencsésnek érezhette magát – legalábbis mások véleménye szerint…
Josephnek nem ez a pofonosztás jelentette az első találkozást a zenével. Azt is feljegyezték róla, hogy bár híre körbejárta Európát, zenei téren sokkal tehetségesebb volt! Igazi csodálat azért illeti, mert bár vívóprofesszorként tanított a Királyi Akadémián, idejének csak egy részét szentelhette a fegyvertudományoknak és a fegyverforgatásnak. Gyerekkora óta hegedülni is tanult.
Édesapja – a tapasztalatokra és a nemesi szokásokra támaszkodva – kivételes zenekedvelőként ragaszkodott ahhoz, hogy fia elsajátítsa a zenélés tudományát is. Joseph gyerekkori zenetanulásáról nincs sok információnk, de azt tudjuk, hogy Franciaországban párhuzamosan tanulta a zenét és a hadi tudományokat.
Első ismert zenetanára François-Joseph Gossec francia zeneszerző volt. Amikor 1769-ben – a párizsi közönség legnagyobb meglepetésére – Joseph Bologne, Chevalier de Saint-Georges új porondon tűnt fel: hegedűsként játszott zenetanára zenekarában a Concert des Amateurs-ben. Aki eddig azt hitte, a vívóbajnok karddal legyőzhetetlen, ezúttal azt is el kellett könyvelnie, hogy bizony a vonót még mesteribben képes kezelni, mint a fegyvert. A közönségből többen Pierre Gaviniès hegedűművész hatását vélték felfedezni Joseph játékában. A mindössze huszonnégy éves királyi testőr Párizs ünnepelt hegedűművészévé vált, sőt mi több, még ugyanebben az évben ő lett az elsőhegedűs. Jogosan ünnepelték, mert hangszerrel sem mert senki kiállni vele versenyezni. A gyorsaság és a virtuozitás a zenében és a vívásban is meghozta számára a méltó elismerést.
A hegedűs testőr kegyeiért azért versenyeztek a zeneszerzők, hogy ő mutassa be műveiket. Ezért egyesek Haydn műveit ajándékként hozták neki, Carl Philipp Stamitz német zeneszerző pedig hat vonósnégyesét ajánlotta a lovag hegedűsnek.