2020. augusztus 14., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Borókának halvány emlékei sem voltak a nagyapjáról, a régmúltban tett, képzeletbeli sétáin legtöbbször mégis vele találkozott. Ilyenkor pontosan olyannak látta a Zsil-völgyi öreg bányászt, ahogy az édesanyja elbeszéléseiből előrajzolódott: robusztus termetűnek, kemény arcúnak, szelíd tekintetűnek. Még dús, szürke bajusza is tapinthatóan élethűnek tűnt, akárcsak soha meg nem remegő, erős keze, tompa ujjai. Fiatal asszonyként is szívesen belekapaszkodott volna abba a kézbe, egy belső hang ugyanis folyamatosan azt súgta neki, hogy ez lenne az a biztonság, amire egész életében vágyott. 

– A szüleim szeretetre méltó, gyengeségeikben is jóságos emberek voltak – kezdte történetét az életkoránál jóval fiatalabbnak látszó, karcsú, barna nő. Gyermekkora szigetén, a fél évszázadnál is többet megélt családi ház virágokkal teleültetett udvarán beszélgettünk. – Apám, sajnos, örök szövetséget kötött az alkohollal, de káros szenvedélye nem tette erőszakossá vagy felelőtlenné. Amíg munkaképes volt, a gyárból hazafele jövet rendszerint felhajtotta az „esti pihentetőt” – ahogy ő emlegette a két korsó sört, amihez kispohárnyi tömény is járt –, itthon azonban olyan egyenes háttal ült le vacsorázni, és villanyoltás előtt olyan friss lendülettel ereszkedett le mellém a kiságy szélére beszélgetni, mesét mondani, mint akármelyik színjózan felnőtt. Csak a lehelete árulta el, hogy nem éppen így áll a helyzet. Édesanyám sohasem hangoztatta, hogy neheztelne rá az esti kitérők miatt, de volt közöttük valami különös, udvarias gesztusokkal leplezett feszültség, amit sem kiskoromban, sem később nem állt módomban megérteni. Ne érts félre, ezt nem traumaként éltem meg. Inkább türelemre, a mellettem élők elfogadására, titkaik tiszteletére tanított az otthoni csend. Ennél értékesebb örökséget talán nem is kaphattam volna a szüleimtől, bár anyám valami mással is megtöltötte volna a képzeletbeli vándortarisznyámat. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült, de biztos vagyok benne, hogy gyors távozásába ez a kudarc is jócskán belejátszott.

Hosszú percekig ültünk szótlanul a rózsaszín-kék hortenziabokrok összhangjában. Fölöslegesnek és zavarónak éreztem a kérdezősködést, inkább megvártam, hogy beszélgetőtársamban minden külső késztetéstől szabadon álljon össze egységes képpé a létezése előtti idő.

– Édesanyám egy bányászvárosban született, harmadik, legutolsó gyermekként – folytatta lassan a történetet. – Az édesapja sohasem titkolta, hogy ő a kedvenc. Dolgos ember volt az anyai nagyapám, a nyugdíjkorhatár elérése után sem hagyta abba a bányászatot. A munkakedvéhez takarékos természet társult, és mivel világéletében jól bánt a pénzzel, egy utódját sem bocsátotta útra üres kézzel. A leggazdagabb örökség – több hektár földbirtok – azonban anyámnak járt, rögtön azután, hogy férjhez ment édesapámhoz. A szüleim itt, Vásárhelyen kaptak munkát és lakást, ezt a házat kicsivel később, a házasságuk első évében közös erővel építették. A földet nagyapám hozományként vásárolta anyámnak egy, a városhoz közel eső faluban, hogy a gyári fizetés mellett legyen még egy állandó bevételi forrásuk apámmal. Tudta, hogy a mezőgazdaság távol áll tőlük, ezért arra biztatta a fiatalokat, hogy adják bérbe a birtokot. Így is lett. Nagy hasznot azonban nem hozott az örökség, a bérlő ugyanis gabonával fizetett, amit – a kereskedéshez nemigen értő – szüleim rendszerint áron alul értékesítettek, az évi földadó viszont elég nagy volt. Sehogy sem ütötte a széle a hosszát, anyámat mégis boldoggá tette a gondolat, hogy a birtok egyszer majd az enyém lesz, és ha kellőképpen ügyes párt találok magamnak, talán majd a jövőmet is rá alapozhatom. Körülbelül tíz évvel ezelőtt foszlott szét ez az álom. Akkor érkezett levél valahonnan, az ország másik feléből, anyámnak egy sohasem látott unokatestvérétől, aki – egy számomra meseszerűnek tűnő történetre hivatkozva – igényt tartott a földre. A követelőző rokon írása szerint az adásvételi szerződés nem a jogi előírásoknak megfelelően, közjegyző jelenlétében köttetett meg, nagyapám ott sem volt, maga helyett az eredeti földtulajdonoshoz egy hivatalosan fel nem hatalmazott személyt küldött a pénzzel, aki ráadásul írástudatlan volt, így a tintába mártott ujjbegyével „pecsételte meg” a vásárt a kézzel írott papíron. Nem jött hogy elhiggyem, hogy ez valóban megtörtént, anyám azonban úgy magyarázta el, mint a világ legtermészetesebb dolgát, hogy a hatvanas években faluhelyen gyakran cseréltek gazdát kézrázással az ingatlanok, a jogi helyzetük tisztázása pedig rendszerint évtizedekkel később az örökösökre maradt. Azt is megtudtam, hogy a földvásár idején nagyapám nagyon beteg volt, ezért küldött maga helyett közvetítőt. Arra, hogy miért éppen egy írástudatlan emberre esett a választása, anyámnak sem volt válasza. Az unokatestvér levele mindenesetre igazi lavinát indított el a családunkban. A szüleim ügyvédet fogadtak – akit egy idő múlva alig tudtak fizetni, így sok mindent el kellett adniuk a házból –, de nem jártak szerencsével. Édesapám halála után anyám egyedül folytatta a szélmalomharcot, a távoli rokonnak azonban jobbak voltak az „erőforrásai”, így végül az ő javára dőlt el az ügy. Az évtizedeken át fizetett földadóból természetesen semmit nem térített vissza, de az anyagi kárnál jóval nagyobb volt a lelki veszteség. Édesanyám rövid időn belül megbetegedett, egy évre rá pedig követte apámat. Azóta egyedül rendezem a házat, amit az utolsó hónapjaiban is szeretettel és méltósággal lakott be, őrzöm az udvart, esténként megöntözöm a virágait. Ez az én igazi örökségem, és az az igazság, hogy ennél többet nem is kívántam soha.