A tűz és a víz bűvöletében

Mana Bucur és Bíró Kálmán Enikő közös kiállítása Sepsiszentgyörgyön, a Lábasházban

Nem szokványos kiállítás előtt állunk. Bár kerámia és festészet gyakran szerepel együtt, most olyan kölcsönösségben láthatjuk az alkotásokat, ami ritka szoros kapcsolódásra vall, jóllehet műfaji különbözőségük is nyilvánvaló. Találónak tartom ezért a kiállítás megjelölésére kitalált címet: Hasonlómás. E játékos fogalmi összemosódás jellemzi a tárlat hangulatát, tartalmát, azt, hogy lehetnek olyan különbözőségek, amelyek nem zárják ki az azonosságokat, és fordítva. A továbbiakban ezekről ejtek szót, persze vázlatosan.

Arra a kérdésre, hogy miért kerámiatárgyakat készít, Mana Bucur azt válaszolta, hogy szeret rajzolni-festeni-szobrászkodni, de a leginkább azt, amikor mindez „a tűzben varázslatosan átalakul”. Két nagy téma foglalkoztatja behatóan, mondja, az egyik „az élet dualitása, az ellentétpárok, a hasznos-ártalmas, az angyali-ördögi, jó-rossz, békés-kötekedő, hogy csak párat említsek”. A másik téma gyerekkora óta kíséri, s ez a doboz, ami tele van rejtélyekkel, meglepetésekkel, titkokkal. Mindig arra készteti az embert, hogy kinyissa, s meglesse a tartalmát. Mint mondta, művészetével is a kinyitásnak ezt a pillanatát akarja megragadni.

A világot szinte mindannyian megosztottnak látjuk, fogalmi párokkal írjuk le, amolyan „fecseg a felszín, hallgat a mély” társításban. Vagy, másként szólva, ráérzünk, hogy van egypár fontos dolog az életünkben, és sok olyasmi, aminek csak fontosságot tulajdonítunk. Az előbbiek fölismerése minőségileg határozza meg egész létünket. Aki a dolgok mélyebbjére hatol, az általában azért teszi, hogy azoknak a jelenségeknek, amelyek mindennapjaiban bokrosodnak, az okait megkeresse, vagy a stabil, elemi részeit föllelje. Egész hagyomány igyekszik a világ minden dolgát néhány alapelemre visszavezetni (a tűz-víz-föld-levegő csak egyike ezeknek az elementáris rendszereknek, létezik más felosztás is), illetve kölcsönhatásukkal magyarázgatni, talán nem is rosszul. Nem kevés ember hiszi úgy, hogy kapkodásban élünk, és egyaránt képtelenek vagyunk a lényeges felismerésére és a spontaneitásra. Andrei Pleşu az erkölcsi spontaneitás hiányáról is beszél, szerinte nemcsak az a baj, hogy sokan nem ismerik az erkölcs alapjait, hanem az is, hogy ezek ismeretében is gyakorta, egy-egy konkrét élethelyzetben képtelenek vagyunk kellően reagálni, nem tudjuk a nagy témákat konkrétan a helyzet apróságára lebontani. Gyakran van ez így a művészetben is, ilyenkor születnek a félrecsúszások, az ideologizálás, a politizálással való átitatás, a romantikus túlkapás vagy a frusztrációk ömlengése. Aztán meg van egypár eset, mint itt ez a mai is, amikor a szép egyensúly érzete születik meg az emberben.

Nem pusztán azért említettem az elején, hogy a tűz és a víz bűvöletében született a kiállítás, mert az egyik kerámiákat készít, a másik pedig akvarellezik. Hanem mert ezekből nyerik a művészi nyelvezetük egyik fontos, közös elemét: a spontaneitást.

Mana Bucur kerámiáit főként rakutechnikával készíti. Persze ez is, mint minden égetési technika, komplex és változatos procedúrával telített, de röviden és leegyszerűsítve az mondható el róla, hogy a megmintázott formákat aránylag alacsonyabb hőfokon égetik ki, melegen veszik ki a kemencéből, majd faforgácsba forgatják, gyakran sok más anyaggal hozzák érinkezésbe, így alakul ki az oxidokban gazdag mázak színe és textúrája. Minden egyes tárgy egyedi és megismételhetetlen. Hogy miért terjedt el manapság? Talán épp az egyedisége miatt, hiszen így a kortárs művészetszemléletben az egyéni kifejezésformák gazdag tárházát képezi. A keramikusokat gyakran a szobrászokkal hasonlítják össze, hiszen mindkettő téri formákat teremt, de ezzel a rakuval csodálatos felületképzések érhetők el, és így közel kerülnek a festői vagy a grafikai hatásokhoz is. A technika egy teljes föld-tűz-víz-levegő kört alkot, hiszen az alapanyag az agyag és a fémoxidok, a tűz égeti ki, majd vízben és a hideg levegőn képződik a felület változatos mintázata. 

Bíró Kálmán Enikő akvarelljeinek esetében a víz veszi át az alakító szerepet. Látszólag könnyű technikáról van szó, mindenki bíbelődött már vele, egyszerű, de mint minden egyszerűség, ez is nehezen elsajátítható. Nem túlságosan rétegelhető, hiszen áttetszősége van, munka közben állandó folyásban van a színezőanyag, a pigmensek, ezek a nagyon finomra őrölt földdarabkák a vízmolekulákhoz tapadva lebegnek diffúz mozgásban. Nagyon résen kell legyen a művész, hogy hol, mikor mennyi víz van, a papír átitatottságára, az ecsetszőrmék közé fölmártott víz és pigmens keverékének arányaira, mert ennek függvényében érinti a felületet fekvő ecsettel, vagy csak alig a hegyével, esetleg meg sem érintve, hanem rácsöppentve a nedves felületre, ügyelve, hogy ne pocsolyásodjon be. És ez a figyelmesség centiméterről centiméterre megismétlődik, nagy önfegyelemmel, a technikát teljesen uralva, ami azt is jelenti, hogy a spontaneitások finom bolyhát kellő időben és módon kell mentse, különben elmaszatolódik minden.

Tehát ugyanúgy a tervezettség és a spontaneitás határzónájában van mindkét alkotó művészete, de vannak különbségek is a két gondolkodás között. Ugyanaz az eredmény, de mintha a dolog két oldaláról közelítenének hozzá. Bucur Mana a szabályosságokat a spontaneitás felé tolja ki, Bíró Kálmán Enikő a spontaneitást szabályos ritmusokba szerkeszti. Az első a hasonlót a különböző felé nyitja. A második a különbözőt vonja be a hasonlóba. A tárgyak megfigyelhető geometriái elszabálytalanodnak, a felületek szeriális mintázatai megsérülnek, a formai elemek hajlonganak, domborodnak vagy behorpadnak, áttörtek lesznek vagy burkoltak. A képek meditatív zenei kompozíciókat juttatnak eszembe, Philip Glass szeriális zenéjét vagy Brian Eno minimalista hangzásvilágát. A hatás ismétlődéseken alapul, ugyanaz a fegyelmezett forma jelenik meg mindig, csak egy kicsit más belső tartalmakkal. Számít a kibontakozás iránya is, a függőlegességek és a vízszintességek.

Zárásként azt mondanám, hogy mindkét művésznő világokat mozgat, nem csak szép tárgyakat igyekszik létrehozni. Az ilyenfajta művészi folyamatban egyszerre van bent és kint a művész. Kintről ellenőrzi a történéseket, onnan igazgatja részleteit, de ugyanakkor bent is van, művészi énjét hagyja belesodródni az anyag alakulásaiba, fölfigyel annak sugallataira. Úgy mondanám, hogy mindkettőjüké „genézis művészet”, hiszen az alkotás folyamata is szüli, alakítja önnön tartalmát. Egyfajta letisztultság és természetesség jellemzi ezt a kiállítást. A japánok úgy tartják, hogy a rakutárgyakat szemlélve megláthatjuk saját lelkünket és létünk értelmét. Én ezt az akvarellekre is érvényesnek tartom. Kívánom a tárlatlátogatóknak, hogy ilyen szemlélődésben legyen részük!